Colleen Oakley: Nem hagylak egyedül

Nézzetek nyugodtan bolondnak, de a borító olyan volt első ránézésre, mint ha épp kinőne belőle rengeteg kis smarties cukorka. (Oké, bevallom, a Smarties a gyengém…, de nyugtassatok meg, hogy nem csak én láttam annak.)

Most is megállapítottam, hogy ez a borító nekem jobban tetszik, mint a külföldiek.

 

Az írónőről az alábbiakat tudhatod meg, ha megtekinted a könyv belső hátoldalát:

„Középiskolás koromban egyszer anyukámmal néztem a híreket, amikor hangosan szidni kezdte az interjút készítő riportert:

- Utálom az újságírókat!

Ekkor döntöttem el, hogy én is az leszek.

Azóta a cikkeimet és riportjaimat a New York Times, a Redbook és a Martha Stewart Weddings is közölte.

A Georgia állambeli Atlantában (USA) élek a férjemmel és két gyermekünkkel, akik a genetikának köszönhetően, szintén lázadók. Szeretek írni, olvasni és tequilát inni – nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

 

A honlapján se árul ám el magáról többet, igazán titokzatos jelenség.  Annyit azért megjegyzett tréfásan, hogy jelenleg a második regényén dolgozik, s ha valakinek van kedve ez idő alatt vigyázni a gyerekeire („babysit my child”), küldjön neki email-t. :D Persze azóta a második könyvével is elkészült, ami már kis hazánkban is megjelent. 

 

Volt vele egy interjú a neten, ami arról szólt, hogy hat évvel azelőtt, mielőtt megjelent volna a könyve, az volt a feladata, hogy interjút készítsen egy rákban haldokló nővel. Napokkal később is az járt a fejében, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, illetve ami még fontosabb, a férje mit tenne. Újraházasodna? Milyen lenne a nő? Azután azon töprengett, hogy kedvelni akarná-e őt.

Meg kell hagyni, elgondolkodtató. Ez az interjúalany inspirálta és végül ezért született meg Daisy és Jack története.

Írás közben többször előfordult, hogy vérvörös szemmel ment ki az irodájából, a férje pedig megijedt, hogy valami rettenetes szörnyűség történt. Aztán persze kiderült, hogy maga a történet, amit ír viseli meg ennyire. Mivel ilyen hatással vannak rá a negatív vagy épp erős érzelmek, ő az a nő, aki valami viccel próbálja oldani a hangulatot. Ezért lett a könyv nem csak érzelmes, de sűrűn vicces is, bár egyes emberek ezt akasztófahumornak nevezik.

Legvadabb álma az, hogy a könyvet megfilmesítik, Daisy és Jack szerepét pedig Emma Stone és Ryan Gosling játssza, mivel a képernyőn bámulatosan átjön a játékuk által a kettőjük közötti kémia, és a szívet megérintő sebezhetőség. Ezzel mélyen egyetértek, Ryan Gosling abszolút alkalmas lenne a szerepre.

 

(A fenti információk, a teljesség igénye nélkül az alábbi oldalakról származnak, de csak a lényeg van kiemelve, nem tükörfordítás. Aki tud angolul és teheti, olvassa el a csatolt linkeken talált információkat, megéri. http://colleenoakley.com/bio/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/atlanta-author-colleen-oakley-releases-debut-novel-before-i-go/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/interview-author-colleen-oakley-before-i-go/

http://books.simonandschuster.com/Before-I-Go/Colleen-Oakley/9781476761671/reading_group_guide)

 

Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!

 

Már a könyv elolvasása előtt kijelentettem a családnak, hogy ez a könyv valószínűleg meg fog bőgetni, úgyhogy ne ijednek meg.

 

A szerző igyekezett úgy adagolni a dolgokat, hogy semmiből ne legyen túl sok, törekedett az egyensúlyra minden ponton. Már az elején beleszerettem a történetbe. Szerettem Daisy és Jack karakterét, a kapcsolatukat, s mindent, ami őket jellemezte. Már az alábbi idézettel sikerült könnyes mosolyt csalni az arcomra, pedig általában nem vagyok ennyire érzelgős.

„És ez a vigyor nem abból a felszabadultságból fakad, hogy az elfelejtett szó végre valahára beugrott. Jack az oka. A férjem, aki csütörtök reggel képes kontextus nélkül, csak úgy szavakat bedobni a konyha közepén. És én csak álmélkodom és elönt az elégedettség, amit a kettőnk közti kapcsolat miatt érzek. Gondolom, egy ponton minden pár érez így, hogy a köztük lévő érzelmi kapocs a legkülönlegesebb, a legerősebb, Minden Idők Legnagyobb Szereleme. Nem egyfolytában, persze, csak azokban a nagyon ritka és kivételes pillanatokban, amikor ránézel a másikra, és azt gondolod: Igen. Te vagy az igazi.Ez most egy ilyen pillanat.”

A könyv tele volt olyan jelenetekkel, amik megmelengetik az olvasó szívét, megnevettetik, vagy épp megbőgetik. Úgy éreztem magam olvasás közben, mint ha felültem volna egy hullámvasútra, ami emelkedik és süllyed, miközben a hangulatom utánozza a mozgását. Bár ennek a könyvnek a témáját csak ihlette a való életből egy személy, s a történet maga kitalált, mégis úgy éreztem magam, mint amikor Szentesi Éva könyvét olvastam. Olyan volt, mint ha épp a valóságban történne meg, te pedig kedves olvasó maga lennél a tehetetlenség. Pocsék érzés.

Adott egy huszonhét éves fiatal nő, akinél három év tünetmentesség után kiújul a rák. Mi jut először az eszedbe? Jönnek azok a gondolatok, hogy „de hiszen előtte még az élet…” vagy „te jó ég ennyire fiatalon…” mintha a ráknak köze lenne ténylegesen az életkorhoz. Pedig a rák bárkinél bármikor kialakulhat, nemtől, kortól, nemi irányultságtól, faji hovatartozástól függetlenül. Erre mondják azt az orvosok, hogy a rák (s a halál…) bizony nem válogat.

 

Daisy karaktere magával ragadó. Kedves, okos, gondoskodó, szerető szívvel rendelkező. Úgy érzed olvasás közben, mint ha már a legjobb barátnőd lenne. Jack pedig… (mély sóhaj), ő az a személy, aki a világon a legfontosabb Daisy-nek. Kissé bohókás, rendetlen, de csupa szív állatorvos, aki imádja a feleségét. Ők a tökéletes pár. Az ember olvasás közben szinte érzi, mekkora szeretet áramlik e között a két ember között. Nos, ha netán film készülne ebből a könyvből, csatlakozom a szerzőhöz, határozottan azt akarom, hogy Ryan Gosling játssza Jack-et.

 

Az ember már a könyv elején annyira megszereti ezt a fiatal párt a háromlábú kutyájukkal, hogy egyszerűen nem akarja elhinni, ennek vége lehet. Aztán egyre csak bekövetkeznek a dolgok, amiktől már te rettegtél a könyv kezdetén is, s nem tudsz mit csinálni. Tehetetlen külső szemlélőként látod, mi lesz velük, miként alakul tovább a sorsuk. Olvasás közben benned is végbemegy a változás, más lesz a hozzáállásod, a szemléletmódod. Úgy teszed majd le a könyvet, hogy végigjátszódott a fejedben kis ezer módszer és esemény, majd arra gondolsz, a szerző elérte a célját, sikerült kizökkentenie téged a megszokott világodból, új nézőpontok kerültek eléd, s úgy érzed majd, nem szabad egy percet sem vesztegetned az életedből, mert nem tudhatod, neked mit hoz a sors. Mindig megfogadjuk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát, aztán végül csak halogatjuk. A kérdés csak az, meddig? Mikor eszmélünk fel? Mikor fogunk eljutni arra a pontra, hogy bizony egy életünk van, ami most van? MOST! Ebben a pillanatban, a jelenben létezünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múlton pedig már hiába siránkozunk, azt kell kihasználni, amink jelenleg van.

 

Bármennyire is próbálta humorral átszőni a történetet a szerző, hogy ne legyen annyira megrázó, nem mindig sikerült. Amikor Daisy-vel közölte az orvosa, hogy mennyire előrehaladott az állapota, összetörtem. Bár tudtam, hogy miről fog szólni a könyv, és sejtéseim is voltak a végkifejletet illetően, mégis szíven ütött az egész.

Túl voltam százötven oldalon, s úgy éreztem nem megy tovább. Fájt a tudat, hogy egy fiatal, kedves, okos és aranyos nő életének vége. Hónapjai vannak csak hátra, és más nem is jár a fejében, csak az, hogy találjon valakit, aki gondoskodni tud Jack-ről.

Eközben ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi minden várhatna még rájuk, és megannyi dologról lemaradnak. Mindkettőjüknek piszkosul nehéz időszakon kellett keresztülvergődniük. Daisynek, a drága, önzetlen, jószívű Daisynek el kellett fogadnia, hogy már csak hónapjai vannak hátra, s ezalatt úgy érezte, gondoskodnia kell arról a személyről, akit a világon a legjobban szeret. Jackről, a férjéről. Elfogadni, hogy nem lesz többé „mi”, Jacknek egyedül kell boldogulnia. Őrület…

 

Ahogy Daisy azon munkálkodik, hogy Jacknek új feleséget szerezzen, egyszerre aranyos és dühítő. Miért gondolja, hogy az ő elvesztése után más se fogja szerencsétlen Jack-et foglalkoztatni, mint hogy megtalálja az utódját? Ez az egész inkább arra megy ki, hogy ő megnyugodhasson, a szeretett férfi éli tovább az életét, ahogy eddig. Ebben viszont akkor sem lehet biztos, ha megtalálja azt a nőt, aki szerinte illene a férjéhez. Az emberi érzéseket nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, s hagyni kell időt arra is, hogy feldolgozza a szeretett nő elvesztését.

Aztán végül ő maga is rosszul érzi magát attól, hogy Jack beszél egy másik nőről, még ha szó sincs randizásról.

 

Düh, kétségbeesés, pánik, lelkiismeret-furdalás és rengeteg fájdalom jön át a sorok között. Az utolsó nyolcvan oldalt már könnyezve olvastam. Haragudtam Daisy-re, hogy igyekezett elmarni maga mellől Jack-et csak azért, mert az ő érdekeit nézte. Közben pedig nem fogta fel, hogy Jack-nek is az a jó, ha vele van, amíg csak teheti. Kellett idő, mire ő is rájött dolgokra, pedig pont ebből volt kevés.

 

Ez a könyv kifacsart. A történet végére már olyan vörös volt a szemem a sírástól, mint ha végigsírtam volna az éjszakát, s ezt megspékeltem volna egy kötőhártya gyulladással. Bár az írónő szerette volna oldani a feszültséget a történetben több humoros jelenettel is, a téma annyira komoly volt és megrázó, hogy bár elmosolyodtam többször, nem igazán sikerült könnyeden venni ezt a könyvet.

 

Sokan azt mondanák, hogy „Ó, már megint egy rákos könyv!”, de megkérek mindenkit, ne skatulyázzátok be! Ahogy Szentesi Éva könyve sem egy átlagos „rákos” könyv (én személy szerint nagyon hálás vagyok azért, hogy elolvashattam az ő könyvét is), John Green: Csillagainkban a hiba című könyve sem egy egyszerű rákos könyv (már magától a kifejezéstől a fejemet verném a falba…), s ez sem az. A közös bennük, hogy van mondanivalójuk. Éva a saját tapasztalatait foglalta könyvbe, amivel rengeteg embernek segített, és segít most is, tanácsot ad, s erőt ahhoz, hogy kibírd, kitarts, amíg csak szükséges (akár rákkal küzdesz, akár hozzátartozó vagy). Colleen Oakley könyvét is a való élet ihlette, elgondolkodtat és hat az érzelmekre, ahogy John Green könyve is, bár azt még nem olvastam (tervben van…), csak filmen láttam, de hatásos és elgondolkodtató, tehát szerintem arra sem lehet azt mondani, hogy „csak egy újabb rákos könyv”. Tegyétek meg magatoknak azt a szívességet, hogy skatulyák nélkül nézitek a könyvet, esélyt adva, hogy valamit adjon.

 

Ez az a könyv, ami napokkal az elolvasása után is benned fog motoszkálni. Akárcsak egy belső hang, ami nem engedi, hogy a figyelmed máshová összpontosuljon. Egyszer mindenképpen újraolvasós lesz ez a könyv, mert bár nehéz témát dolgoz fel, az írónő stílusa megnyerő és szívhez szóló.

 

Amikor befejeztem a könyvet, gyorsan írtam egy üzenetet az írónőnek a facebook-os oldalára, amelyben gratuláltam a könyvhöz, leírtam, hogy mit váltott ki belőlem, s azt, hogy várom a következő regényét. Nagyon kedvesen válaszolt, és azt is elárulta, hogy nagyon tetszik neki a magyar borító. ;)

 

Pontozás: 10/10