Cassandra Clare: Éjfél kisasszony | hiába szép, ha utálatos

Cassandra Clare  művei és a köztem lévő kapcsolathoz képest a magyar-román ellentét kismiska! Vagy ilyen ehh, vagy nagyon utálom.  Cassandra egyik könyvét sem szerettem meg igazán. Voltak jó ötletei és jó karakterei, de annyira nekem nem tetszik, mint amennyire dicsérik. Az Éjfél kisasszony sem hozta meg a várva várt áttörést. Úgy gondoltam a kismillió pozitív és ömlengő kritika olvasása után, hogy ez majd nekem is nagy kedvencem lesz, csakhogy csalódnom kellett. Az Éjfél kisasszonyban a borítóján kívül az ég adta világon semmi bámulatos nincs.

Szerző: Cassandra Clare Kiadó:Könyvmolyképző Kiadás éve: 2016 Oldalszám:688 oldal

Fülszöveg:
Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket. 
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal, egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza… 
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Az összes, ismétlem, ÖSSZES karaktert utáltam. Ez azért így nem igaz, mert volt két személy, aki így egész okés volt. Az egyik az őrült, történelem fanatikus nagybácsi, a másik pedig a prológusban szereplő mondén férfi. Jól feltételezed, nem ők a főszereplők, sőt, még csak különösebben nagy jelentőségük sincsen. A két karakter, akit mondhatni kedveltem szinte nem is szerepelt. Lehetséges, hogy ezért csipáztam volna őket annyira? Több, mint valószínű.

A főszereplők – és általában véve a mellékszereplők is – unalmasak, jellemtelenek és silányak voltak. Semmi értékelhető tulajdonságot nem tudtam bennük felfedezni. Természetesen voltak tulajdonságaik, de az személyiséget nem alkotott. Egy összehányt sablonkupac volt mindenki, természetesen a CC-től megszokottan gyönyörű külsőbe bújtatva – mert miért is lenne valaki tök véletlenül átlagos kinézetű?!

A főhősnő, Emma lényegében egy Clary 2.0, csak talán kevésbé idegesítő, mert ő tényleg ért valamit a harcokhoz, de ezen kívül nem tudok jót elmondani róla. Ugyanúgy picsog, ugyanúgy logikátlanok a döntései és persze ugyanúgy tragikus a múltja, mert miért ne?! Hisz anélkül nem is lehetnek céljaid, hogy ne történt volna veled valami borzalmas rémség a régmúltban. Nagyon irritált a csaj. Főleg, hogy a szerelmi élete olyan kiakasztó minden épeszű ember számára, hogy aki csak tehetné, szerintem felakasztaná szerencsétlen nőszemélyt.

Akkor most részletezném azt a szerelmi életet. Cassandra Claretől megszokottan most sem maradt el a Végzet ereklyéihez hasonlóan csodálatos szerelmi háromszög. Amikor ez a rész is körvonalazódni látszott, akkor éreztem úgy, hogy beza, ezt a könyvet is utálni fogjuk. És nem tévedtem. A szerelmi háromszög valami hót’ buta és irritáló. Kezdjük azzal, hogy Emma szerelmes a parabataiába, Julesba, de mivel tiltott a barabataik közti szerelem, ezért egy másik sráccal kavar néha-néha, és szerencsétlent időnként minden ok nélkül dobja. És ahogy halad előre a történet bejön a képbe Jules elveszett testvére, aki félig tündér és hát persze, hogy ez is Emmával kezd cseszekedni! Ez nekem már TÚL sok. Idiótaság. Értem én, hogy fáj Emmának a szülei halála, de erre nem az a megoldás, hogy háremet gyűjt maga köré. Mondanám, hogy legalább így az érzelmek nagyon hatásosak voltak és jól voltak ábrázolva, de ez koránt sincs így. Picsogtak, hisztiztek és szenvedősdit játszottak. Ennyi erővel Barátok köztet is nézhettem volna, vagy bármilyen latinamerikai szappanoperát, mert azok vannak hasonlóan mély szinten.

A történet mondhatni egész érdekesen indult, de túl lett írva. Az első 200-250 oldalon szinte semmi nem történik, csak egy elnyújtott felvezetésről van szó. Ezen a részen nagyon nehezen tudtam túljutni, mert annyira unalmas, hogy megalvadt a vér az ereimben. Aztán kezdtek beindulni a cselekmények, csakhogy ekkor meg a szerelmi paralelepipedon jött be, ami megint csak amblock elrontotta az egész könyvet. Az egyetlen pozitív dolog, amit a történet javára tudok írni, hogy alapjáraton izgalmas és mozgalmas, az elejétől eltekintve. Még egész különlegesnek is mondható az alapötlet, csakhogy erre rájönnek a karakterek, meg azok hülyeségei, és máris fuccsba ment egy jó ötlet.

Ezt a katyvaszt még mindig meg lehetett volna menteni egy bravúros írói stílussal, csakhogy Cassandra Clare ebben sem jeleskedik. Számomra túlzás az, ahogy ír. Túl elnyújtottan írja le a dolgokat, a párbeszédei laposak, egyáltalán nem pörgősek. Olyan az egész, mintha egy félig megaszott, rokkantnyugdíjas nagymama mesélné el a sál horgolásának rejtelmeit. Punnyadt az egész mű és fárasztó olvasni, mert van mondjuk három oldalnyi tömény cselekmény, aztán arra rájön 12 oldal környezet és a hangulat leírása, majd jön két oldal cselekmény, amit megint tíz oldal leírás követ a függöny redőiről. Ez nekem nagyon lapos volt.

A könyv hangulata olyan… igazából semmilyen. Semmi reakciót nem tudott előcsalogatni belőlem. Nem volt olyan drámai jelenet, ahol lúdbőröztem, pedig lehetett volna. Annyi mindent képes volt Clare leírni, de egy jó hangulat megfestése már nem sikerült neki. Ugyanabban a hangulatban íródott egy komor jelenet, mint amikor egymással poénkodtak, ércelődtek a szereplők. Egyszerűen furcsa volt, hogy semmit nem tudott kiváltani belőlem a könyv, kivéve a düh érzetét.

Egyedüli pozitívumként Alec és Magnus feltűnését tudom megemlíteni. Már a fő sorozatot is csak értük olvastam végig, így nem csoda, hogy feldobta a kedélyemet a feltűnésik. Nem is tudom micsoda katasztrófa sült volna ki abból, ha még ennyi örömöm sem lehetett volna az egész regényben. Egyedül ez a két karakter, és a kis lurkóik tartották bennem a lelket, hogy igenis kibírjam a maradék oldalakat és ne dobjam azon cofort a máglyára a könyvet.

Nagy valószínűséggel nekem már csak azért sem tetszett a regény, mert egyre inkább úgy érzem, hogy kezdek kinőni a YA alkotásokból. Kissé bugyutának éreztem az egész könyvet, ennek ellenére vannak benne értékes dolgok, jó ötletek, kicsit a kivitelezésen kellett volna még csiszolni.

Így a végén még a borítót is megemlíteném, hisz az tényleg eszméletlenül szép. Baromi jól van elrendezve, szép a grafikája, jók a színek. Ezt eltalálták, azt aláírom.

A regényt a fanatikus CC rajongóknak mindenképp ajánlom, akik a Csontvárost szerették, azok ezzel is meg lesznek elégedve, valamint a YA műfaj kedvelőinek is tetszeni fog. Viszont ne ez a regény legyen az első Clare könyved, mert ebben nem megy vissza egész az alapokig az írónő, nem ír újra a világról, az árnyvadászokról.

Forrás: Szubjektív Archívum