Brandon Hackett: Xeno

Senki nem tudja, hogy mi a céljuk, csak azt tudják, hogy korlátozzák a szabadságukat és a szabad mozgását azoknak, akiket áttelepítettek a szülőbolygójukról. Így történhetett meg, hogy sok ember egyszer csak a Hydruson vagy a Spektrumon találta magát.

A gyarmati bolygókat féreglyukak kötik össze, melyeken átsétálhatnak az emberek és a xenók is, kivéve azokat akiket áttelepítettek. Sokan kíváncsiak arra, hogy kik is azok a „kényszerítők”, hiszen még nem mutatkoztak személyesen egyik faj előtt sem, mindössze szónokok által tudatják az akaratukat. Ezért egy maroknyi társaság elhatározza, hogy felkeresi az Eredőt, amit a „kényszerítők” bolygójának képzelnek és utánajárnak, hogy milyen terv részeit is képezik. Ha pedig lehetőségük adódik, akkor megszüntetik a féregjáratokat, hogy újra függetlenek lehessenek.

Brandon Hackett ismételten egy érdekes témával állt elő. Egy olyan jövőt vizionált, ahol nem az ember a gyarmatosító, de nem is rabszolgája egy idegen fajnak. Az emberiség és a xenók is egy nagy egész részét képezik, csak éppen nem ismerik a részleteket és a célokat. Egyet tudnak, mégpedig azt, hogy nem mondhatnak ellent a „kényszerítőknek”, mert annak halál a vége.

Dr. Olga Ballard xenológus gyermekként „elveszítette” az anyját, akit „szónoknak” neveztek ki, mintegy adóként használva a testét. Apja pár éve veszett oda az Ellipszisen, amikor ostorosok támadtak a kutatócsoportjára. Csak a bátyja maradt számára, de vele sem tartotta a kapcsolatot. A hivatásának, a xenológiának szentelte életét, és folytatta apja munkáját. Azonban egy napon, az anyja közölte vele a „kényszerítők” akaratát, miszerint Olgát kiszemelték a szónoki teendőkre. Három lehetőség maradt számára: 1) zombiként leélni az életét szónokként, 2) véget vet az életének, 3) megpróbál elbújni a „kényszerítők” elől és menekülésben éli le az életét.

Természetesen, akaratán kívül a 3. megoldás jutott sorsául, amikor egy ellenállókból álló titkos csoportosulás meghozta helyette a döntést és kimenekítették a Földről. A titkos társaság annak szentelte életét, hogy megismerjék a „kényszerítők” terveit, és magukat a lényeket, akik olyan magas technológia fejlettségen vannak, hogy több bolygót (naprendszert) is gyarmatosíthattak.

Miért írok „kényszerítőket”, ahogy a hidrák használják, és nem az emberi megfelelőét? Nos, a mai politikai és társadalmi viharok közepette ebből a szóból szitokszó lett és rasszista, idegengyűlölő kifejezés. Olvasás közben is zavart a szó, mert mindég eszembe juttatta azt a mocskos propagandát, ami körülöttünk zajlik. Így inkább a hidrák kifejezését használnám a jövőben is.

A történet egy igazán izgalmas és kalandos regény alapjául is szolgálhatott volna, de sajnos Hackett nem tudott élni a lehetőséggel. Látszik, hogy szépen felépítette fejben a világot, a benne élő lényeket és magát a történetet is, de el is veszett benne. Az eleje még pörgős volt és izgalmas, ahogy megismertük apránként a fennálló helyzetet, az emberiség sorsát és a xenók történetét. Majd elkezdődött az űropera-jellegű kaland, ahol összefolytak az események és valahogy el lett mismásolva az egész.

Az Ellipszis felfedezése alatt többször bealudtam olvasás közben. Mert nem történt más, mint egyik „szikláról” a másikra történő barangolás. Sok mindent láttak a felfedezőink, de egyik sem vitte előrébb a történetet. Aztán, amikor végre sorsfordító pillanathoz érkeztünk, az is beleolvadt a többi eseménybe. Izgulni azonban egyik szereplőért sem tudtam, talán kivételt képez Olga, mert egyikről sem tudtam meg többet, mint amennyi a küldetéséhez kellett. Bár voltak jellembéli különbségek, egyéniségekről azonban nem beszélhetünk.

Egy regényt vagy a történet vigyen a hátán, és akkor minden bekövetkező esemény lendítse előre az eseményeket (vagy alkalmanként vissza, kudarc esetén, amiből levonhatják szereplőink a következtetéseiket), vagy legyen egy olyan utazás, ahol a felfedezések értetik meg az olvasóval a világot és annak mozgatórugóit. Itt mind a kettőből kaptunk egy kicsit, de nem annyit, ami elvitte volna a hátán az egészet.

Erre talán a legjobb példa az aktuálpolitika és társadalomkritika, ami megjelenik a könyvben. A xenofóbia, mint idegengyűlölet úgymond központi helyet foglal el, de néha annyira a háttérbe szorul, illetve ellentmondásba keveredik, hogy érezni lehet az erőltetett jellegét. Ráadásul semmi konklúzió nem vonható le belőle, így úgy éreztem néha, hogy csak azért van benne a történetben, hogy kitöltse az üres helyeket. Az meg kiverte a biztosítékot, amikor megláttam egy kicsit „aktualizált” (a történetre átalakított) jelmondatot, ami az elmúlt években a gyűlöletkampány szerves részét képezte. (Értem az iróniát, csak kicsit megcsömörlöttem itt a kampányidőszakban.)

Mindennek ellenére, értékelni tudom az ötletet, amivel Hackett előállt és megpróbált egy történetet felépíteni. Érdekes elgondolásokkal találkoztam, akár a firkák, akár a hidrák civilizációját nézem. Ötletes, és a megszokottól nagyon eltérő lényeket és társadalmat épített fel. Nem beszélve a kommunikáció problémájának leküzdéséről, amit a gondolkodás és az evolúciós fejlődés különbözősége eredményez. A különböző kultúrájú emberek között is gondot okoz a kommunikáció, még ha egy nyelvet is beszélnek, nemhogy két értelmes faj között, akik csak abban egyeznek meg, hogy hasonló életformák.

Az eltérő kommunikációs szokásokat és kifejezéseket igen jól szemléltette az író, a „fordítóprogram” segítségével. Igaz, néha kicsit megakasztotta az olvasást, de így legalább nem felejtettem el, hogy nem két ember beszélget, hanem két faj, akik között hatalmas a kulturális szakadék, mégis igyekeznek megértetni magukat a másikkal.

A nagy felfedezés, amit az Eredőn tesznek kalandoraink, az is megerősített abban, hogy Hackettnek igen gazdag a fantáziája. Nem kiszámítható, mégis érthető és belesimul a történetbe. Úgymond, nincs benne ellentmondás, de mégis más, mint amire számítottunk. Azaz, a történet váza nagyon jó fel lett építve.

Amiben viszont hiányosságok vannak, az az események leírása. Sokszor utólagos magyarázatot kapunk, hogy ez vagy az miért is történt így, vagy úgy. Egyszerűen nincsenek előzmények, csak kész tények, melyeket utólag próbál megmagyarázni az író, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Erre nagyon jó példa az utolsó csavar a történetbe, ami bár ütött, ha a következményeket nézzük, de maga az esemény nem volt felépítve. Kicsit olyan hatást keltett, mintha a háttérben egyszer-kétszer előtűnne halványan egy cilinder, ami mellett mindenki elmegy előadás közben, és szó sem esik róla, de a végén ez okozza a fordulópontot, amikor egy nyuszit „varázsolnak” ki belőle. Lett volna lehetősége Hackettnek felépítenie ezt a szálat. Próbálkozás volt rá, de olyan távolról közelítette meg, hogy még a végén sem lehetett összefüggésbe hozni az eseménnyel.

Összességében azt tudom mondani, hogy kapunk egy nagyon jó elmélet alapján felépített gyenge történetet. Nagyon kidolgozatlannak hat, bár érződik rajta az igyekezet. A sok felesleges leírás helyett jobb lett volna, ha azon részekre koncentrál Hackett, ami valóban lényeges és előrébb viszi a történetet, valamint segíti az olvasót a későbbi események jobb megértésében. Ha Mark, Olga fivérének háttértörténete jobban ki lett volna dolgozva, esetleg személyiséggel lett volna felruházva, ami magyarázatot ad a viselkedésére, akkor jobb értékelést adtam volna. Megbocsájtottam volna az Ellipszisen való bealvásaimat, és egyéb mellékes, fölösleges szálakat.

Pozitívuma a kiadásnak, hogy szinte sajtóhiba mentes, és logikai bakik sincsenek benne, ami a szerkesztő és az író közös munkáját dicséri. Persze, azért pár felesleges részt ki lehetett volna húzni ;). Egyetlen zavaró leírást találtam csak, ami így szól: „Egy hengeres keresztmetszetű folyosón haladtak tovább.”

A történet mindennek ellenére kicsit letisztázva, és a hiányos részek kidolgozásával, megérdemelné, hogy kalandfilm (űropera) készüljön belőle. Nemcsak a látvány miatt, hanem a „nagy titok” miatt is. Szerintem kasszasiker lehetne. ;)

FORRÁS: Letya.hu