Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

Az emberi sorsok bemutatása és a lélek boncolgatása mindig túlmutat magán a történeten.

Amikor megláttam a borítót és elolvastam a fülszöveget, tudtam, hogy egy kalandokkal teli történet vár rám a kötet lapjain. Még attól sem riadtam vissza, hogy esetleg egy szerelmi háromszög zűrös viszontagságaiba csöppenek, mert tudtam, hogy Benyák Zoltán azt is úgy mutatná be, ahogy eddig még senki. 

A történet középpontjában két férfi áll, akik a regény lapjain, először 1588-ban, két világ között, az Atlanti-óceánon futnak össze. Idővel kiderül, hogy ez nem az első találkozásuk, de nem is az utolsó. Egy valami azonban mindig közös ezekben az egymásra-találásokban, hogy egyiküknek meg kell halnia. „Mi, a nagy riválisok. Az árnyék és a fény, ha patetikus akarok lenni; a tűz és a víz, ha törzsi; tigris és bárány, ha mesebeli...”.

A regény elrepít bennünket a felfedezések korába, egy magányos vitorlásra. A francia forradalom utáni időkbe, de Sade kastélyába. A viktoriánus Londonba, ahol a mocsok és szegénység mellett Hasfelmetsző Jack is szedi áldozatait. Majd a XX. és XXI. századba, és végül a jövőbe. A két főhős időnként történelmi személyek vagy egyszerű, hétköznapi emberek testében találják magukat. De a találkozást nem kerülhetik el egyik új életükben sem. Hiába más test, a lélek, a tudat felismeri a másikban az ellenséget, és kettejük párharca újra elkezdődik. Időnként feltűnik mellettük egy nő, aki hozzájuk hasonlóan éli életeit, azzal a különbséggel, hogy ő nem emlékszik az előző életeire.

Egy valami közös a két szereplőbe: abban egyetértenek, hogy semmiben sem értenek egyet. A mérleg két serpenyőjét képviselik, melyekben változnak az elvek, és néha az egyik, másszor a másik oldal felé billen ki a mérleg nyelve. A tűz és a víz – olyan egyszerű lenne így szemléltetni őket, hiszen az olvasó rögtön asszociálna a jó és a rossz párharcára. Pedig valójában a tűz is tud kellemes meleget adni, illetve a vízbe is meg lehet fulladni. Nem minden fekete és fehér, és ezt Benyák Zoltán nagyon jól szemlélteti a regényében.

Persze, vannak pillanatok, korok, amikor egyértelműen el tudjuk dönteni, hogy ki a rossz és ki a jó. Azonban ez a felállás jóval árnyaltabb, hiszen nincs jó rossz nélkül és fordítva. Az idők változnak, és így az, ami egykoron tabu volt, ma már természetes, vagy legalábbis elfogadott.

A regény napló formátumban van megírva és minden egyes történetet egy személy mesél el. Ennek köszönhetően sokkal belsőségesebb viszonyt alakíthatunk ki a történet szereplőivel és a gondolataikba is bepillantást nyerhetünk. A leírások történelem hűek (ami a múltat illeti), de az eseményekben felfedezhetünk egy kis írói szabadságot is.

A regény jól fel van építve, főleg a fokozatosan rövidülő történetekkel, mely a vége felé igen szépen felpörgeti az eseményeket. A párharcból pedig lassan mellékszálként begyűrűzik az egyén saját magával vívott harca is, hogy véget vessen az állandó megpróbáltatásoknak. A katarzist pedig az utolsó lapokon éri el a regény.

Benyák Zoltánnak ismét sikerült egy kalandos és érdekes könyvet letennie az asztalra. Mégis valami hiányzik belőle. Eddig mindig egy ember sorsát követhettük nyomon a regényeiben, most azonban három személy is előtérben kerül. Nincs meg az a meghitt kapcsolat a szereplőkkel, mint korábban. Persze, ez nem jelenti azt, hogy felszínes lenne a karakteralkotás, csak valahogy nem sikerült olyan mélységekbe lemennie, mint korábban. Talán köszönhető ez annak is, hogy az évszázadokon át tartó történet szereplői is változtak idővel, illetve újabb és újabb testben jelentek meg.

Meddig lehet folytatni ezt a végtelennek tűnő harcot? Mikor lesz vége? Eljuthatunk egy olyan pontra, amikor az egyik fél kiteljesedik és a másik véglegesen legyőzetik? Vagy újra és újra meg kell vívniuk a harcukat, amíg világ a világ? A harc az utolsó emberig tart. Szó szerint.

A szereplők nem csak testet váltanak egy-egy új élet alkalmával, hanem egyre jobban megcsapja őket a változás szele is. Kezdenek belefáradni az örökös harcba. Próbálnak menekülni egymás elől, és az újabb élet elől. Már a szeretett nő léte sem okoz vigaszt, bár a vonzalom nem csökken.

A regényt alkotó elbeszélések önmagukban is érdekesek és külön-külön is olvashatóak. Ami összeköti őket, az a három szereplő életeken átívelő kapcsolata. Ahogy haladunk egyre előrébb az időben, úgy válik egyre komorabbá a kötet hangulata is. Nem csak a szereplők kilátástalan örök harca kerül megjelenítésre, hanem az emberiség egyre gyorsabb vágtája is a végzet felé. A vég pedig elkerülhetetlen, hiszen aki állandóan harcol, az nem számíthat megnyugvásra. A pusztítás benne van az emberben, és mindig talál okot, hogy igazolja tetteit, ahogy főszereplőink is mindig megtalálják azt az ügyet, melyet védelmezve a másik életére törnek.

Káin és Ábel története ez, az idők kezdetétől a végéig, újra és újra egymásnak feszülve, mintha kettejük csatározásai megmentenék vagy éppen a pusztulásba vinnék az emberiséget.

Mást vártam a regénytől. Pontosan nem tudom mit. Talán egy érzést, ami az utolsó oldal elolvasását követően is még bennem kavaroghatna. Eddig legalábbis ilyen volt az általam olvasott két Benyák Zoltán regény. Most azonban valami mást kaptam. Egy drámát, amiben nincs pozitív visszhang, csak a maga lehangoló valósága, mely rávilágít a sziszifuszi harcra, melyet a létért és az életért vívunk, miközben tudjuk, hogy a pusztulás, az enyészet vár ránk. A lelkes fiatal, aki harcol az igazáért és egy jobb életért, ki megöregedve, belefáradva az életbe, már csak nyugalomra vágyik és arra, hogy álmában érje a halál, megszabadítva az élet rettentő súlyától, mely összenyomja agg testét és rátelepszik a lelkére.

Aki olvasott már Benyák Zoltán regényt, az sejtheti, hogy mire számíthat Az utolsó emberig regénytől. Sablonmentes, eredeti történetet, mely többről szól, mint amit elmesél.

FORRÁS: Letya.hu