Az oligarcha vérvonala – Antológia

Nincs ez másképpen Az oligarcha vérvonala kötettel sem, mely hat novellát és két kisregényt tartalmaz, kronologikus sorrendben. Aki nem ismeri az MU világát, annak is kiváló szórakozást nyújt a kötet, hiszen anélkül mutatja be az egyes korszakokat, hogy az olvasónak a megértéshez köteteken kellene átrágnia magát. Persze, az is borítékolható, hogy ha elkapja a gépszíj, akkor jöhetnek a vaskosabb kötetek.

Igyekszem az új megjelenésekkel párhuzamosan a régebbi kiadványokat is elolvasni, ami nem is annyira egyszerű, egy kb. 50 kötetes sorozat esetén. Az időrendiségre is érdemes figyelni, de ezt nem olyan könnyű meghatározni, hiszen alkalmanként a megjelenés dátumai nem egyeznek meg a kronologikus sorrenddel. Az antológiának az az előnye, hogy a fősodor melletti eseményeket dolgozza fel, egy-egy mozzanatot az adott korszakban, melyek egyedül is megállják a helyüket, és kapunk egy kis hangulati ízelítőt az adott korszakból.

Az antológiába író szerzők nagy része ismeretlen volt számomra, amikor nekikezdtem az olvasásának. Ez egyetlen kivétel ez alól Anthony Sheenard, akinek már több regényét is olvastam, melyek ebben az univerzumban játszódnak. Így kíváncsi voltam, hogy ezen új szerzők stílusban és történetben mit tudnak hozzátenni az univerzumhoz, és kik lehetnek azok közülük, akiktől regényeket is szívesen olvasnék. A kötet végére érve azt kell mondanom, hogy többen is felkerültek erre a listára. Az általánosságok után nézzük, hogy mit is tartalmaz az antológia.

Alex Glover: Eva gyermekei [Energiaháborúk] – 2125-ben, amikor a helyi konfliktusok már világméretűvé szélesednek, egy aszteroidán titkos kutatások folynak a gyilkolás és pusztítás hatékonyságának növelése érdekében. Dr. Eva Adams miológus az Algol4 kisbolygó felszíne alatti, titkos kísérleti laboratóriumba vállal munkát, ahol az a feladata, hogy két, teljesen különböző elven- és alapon készült harcászati MI-t teszteljen. Ezek közül az egyik, Ka-1N (becenevén Káin) egy szerves alapokon nyugvó MI.

A szerző nem titkolt célja a bibliai párhuzam, amit az olvasó a nevek alapján is sejthet. A történet feléhez érve úgy éreztem, hogy már borítékolható a vége, és nem fog semmi meglepetés érni, hiszen jól ismerem a bibliai Káin legendáját. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Alex Glover olyat szépen vezetett az orromnál fogva, hogy csak a vége felé derült ki számomra, hogy az aszteroida felszíne alatt nem csak titkos kísérletek folynak, hanem sokkal sötétebb dolgok is lappanganak. Az ehhez hasonló csattanókkal véget érő történetek azok, amik lenyűgöznek.

Patrick J. Morrison – Mickey Long: A nemzet virtusa [Energiaháborúk] – Az aszteroidák után térjünk vissza egy kicsit a Földre, azon belül is Magyarországra, Budapestre. A pesti oldal nagy részét iszlám csapatok tartják uralmuk alatt, és egy ultimátumot címeznek a magyar parancsnokságnak. Karimi Ali Abdul a XIII. kerületért cserébe hajlandó lemondani a Nemzeti dal eredeti példányának megsemmisítéséről. Kolos százados kapja a megtisztelő feladatot, hogy beszivárogva az ellenséges vonalak mögé, szerezze meg a fenn nevezett felbecsülhetetlen értékű műkincset. Segítségére egy beépített hírszerző lesz, aki Sándor néven fog neki bemutatkozni.

A történet egy ízig-vérig kalandos, néha humorral átszőtt háborús elbeszélés, ahol főhősünk egyre nagyobb slamasztikába kerül és már nem is tudja, hogy ki van vele és ki ellene. Ráadásul egyre több információ derül ki a műkincsről, mely túlmutat múlton és jelenen. Talán az időzítés volt a legjobb az elbeszélésben, hiszen pont március 15-én olvastam, és bepillantást nyerhettem a jövő szabadságharcába. Érdekes volt a jövő Budapestjén kalandozni Kolos századossal, aki küldetése során bejárta Pest belső kerületeit.

Patrick J. Morrison: Az oligarcha vérvonala [Novus Ordo Seclorum] – A borító alapján azt hiheti az olvasó, hogy ez az elbeszélés egy harcos amazonról szól, aki tetőtől talpig páncélban, egy hatalmas mordállyal veszi fel a harcot ez ellenséggel. Nos, ez nem így van. A főszereplőnk valóban nőnemű, azaz egy szexi lány, aki jelentkezik az apjánál, hogy egy kis pénzért cserébe nem tárja a nyilvánosság elé, hogy kinek is a lánya. Az oligarcha, akit rendszeresen keresnek meg idegenek, a fattyának kiadva magukat, már felkészülten érkezik a titkos találkozóra. Ha nem egyezik a DNS, akkor nincs gond. De ha mégis, akkor a karrierjének vége, mert az apósa tönkre fogja tenni, miközben a családi tűzhely is befagyóban van.

Morrison novellája nem csak a NOS korának jellegzetességeit foglalja magába, hanem ezek mentén mozgatja szereplőit is, melynek köszönhetően egy átfogó képet tud kapni az olvasó erről az időszakról. A történet pont olyan komor és morbid, mint maga a NOS kora.

Eva Fulrice: Doktor Faustus hagyatéka [Dominatus] – Mit tehet az ember lánya, aki grafológus és születésnapjára egy XVI. századi kéziratot kap ajándékba a testvérétől, amiért egyesek gyilkolni is képesek? Két lehetőség áll előtte: vagy átadja a kéziratot az őt üldözőknek, ezzel lemondva a benne lévő titok megismeréséről, vagy eléri, hogy ne is kelljen annyira az üldözőinek a kézirat.

A novella nem hibamentes sajnos, de ennek ellenére élvezhető. Az olvasó, ahogy halad előre a történettel, egyre kíváncsibb lesz, hogy milyen titkot is rejthet a kézirat. Az üldözés folyamán lassan csordogálnak az információk, melyekből kiderül, hogy a Katedrálisnak is köze lehet a dolgokhoz. Sajnos a befejezés nem tudott akkorát ütni, mint amire számítottam.

Andrew Fiddler: P-modell [Dominatus] – A Mysterious Universe-sorozat olvasói megszokhatták, hogy a történetek nem nélkülözik a humort, valamint az oda-vissza utalásokat. A P-modell azonban kicsit eltér ettől. Humorból és popkulturális utalásokból nincs hiány, akárcsak iróniából, mely vastagon átszövi a történetet. Azonban van itt még valami, ami sokkal komolyabbá teszi az egész kisregényt, és ez nem más, mint a pedofília. A főszereplőnk egy rendőr, akinek a kislánya eltűnik és egy veterán, emlékek nélküli magánnyomozót bérel fel a kislány megtalálására. A nyomozás folyamán olyan dolgok kerülnek a felszínre, amitől borsódzik az ember háta, és undor környékezi attól az intézménytől ami erre a betegségre alapozza üzleti stratégiáját.

A kisregény jól fel van építve, és minden egyes mozzanata ki van dolgozva. A történetben felbukkanó személyek közül mindegyiknek szerepe van az események folyásában, és csak pár mellékszereplőt iktat be Fiddler, őket is többnyire csak a hangulat fokozása kedvéért. Kicsit próbál tompítani a téma élén a magánnyomozó személyén keresztül, és a popkulturális hivatkozásokkal, melyek mindig a legjobb helyeken tűnnek fel, olyan szövegkörnyezetbe, hogy az olvasó akaratlanul is mosolyra húzza a száját. A végkifejlet pedig grandiózus, igazi tűzijátékkal.

Dwayne Hudson: Igazság, mely álarcot hord [Kolóniaháborúk] – A XIX. század végén játszódó történet egy polgárháború kellős közepére repít el bennünket, ahol a császárság propagandagépezete mindent megtesz annak érdekében, hogy a tényeket elferdítse és még a vesztes csatákat is úgy állítsa be, mintha tervezett visszavonulás lett volna. A fő propagandista azonban egy félresikerült üldözés szemtanúja lesz, amit rögzített az implantátuma. A felvételnek köszönhetően az események sűrűjében találja magát, ahol versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a császári palotában lévő kémet, aki az ellenállásnak szivárogtat.

Talán ebben a történetben vannak a legnagyobb ellentmondások. Még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy Hudson mégis hogyan képzelte el ezt az egészet?! Most komolyan! Vannak meghökkentő csavarok a történetben, de ennyire elrugaszkodott csavarral még nem találkoztam. Bár maga a kisregény hangulatos, és igazi kémjátszmát idéz, a vége mégis hatalmas csalódás. Jó, meg lehet magyarázni a dolgokat, de nagyon sok minden van, ami éppen a magyarázat ellen megy, és érződik rajta az izzadságszag, ahogy az össze nem illő puzzle darabokat erőszakkal próbálja egymásba illeszteni. Lehet, hogy az alapötlet jó volt (sőt, biztos), de a kidolgozás már nem annyira.

Mickey Long: Robbanás Vlagyivosztok felett [Ezredvég] – Ha a volt csajod, aki átvágott, azzal hív fel, hogy nagyon nagy bajban van, talán nem kellene rögtön ugrani. Bérgyilkosunk azonban nem az a töprengő fajta, ha nőről és bajról van szó, így nekikezd a bumm-bele  egyszemélyes hadjáratának.

Nem egy elgondolkodtató, töprengésre késztető elbeszélésről van szó, de itt kell megemlítenem, hogy ebben a novellában voltak olyan részek, melyeken a legtöbbet nevettem. Kikapcsolódásnak kiváló, hiszen egyetlen célja a szórakoztatás, melyhez a használt nyelvezet is nagyban hozzájárul. Ritkán szoktam hangosan felnevetni olvasás közben, de ennél az írásnál többször is előfordult.

Anthony Sheenard: Hogyan piszkáljunk bele gátlástalanul a múltba avagy miért rángattam meg Lao-ce szakállát [Ezredvég] – Szerintem a cím magáért beszél. A történet csaknem kilencszáz évvel később játszódik… illetve kétezer-hétszáz évvel korábban. Naná, hogy időutazás van a dologban. York Ketchikan éppen a császár fiával és egy volt külpolitikai újságíróval iszogat, amikor felvetődik a fiatal trónörökös részéről, hogy Lao-ce szerinte nem is volt létező személy. Szó szót követ, ital pedig még több italt, így egyszer csak York és két ismerőse azon kapja magát, hogy Lao-ce korában van. Persze, az útra vittek magukkal egy kis frissítőt is, nehogy már kiszáradt torokkal kelljen egy ilyen nagy horderejű kérdés bizonyítására kényszerülniük.

A jól megszokott York Ketchikan történetek hangulatát csempészte be Anthony Sheenard a novellába, azzal a különbséggel, hogy most terjedelmi korlátok miatt nem volt lehetősége a komolyabb történetszál befűzésére. Így maradt az alkoholgőzös múltjárás, az önbeteljesítő jóslatok mintáját alkalmazó magyarázatkeresés. Az események következményeiből kiindulva érdemes elgondolkodni azon, hogy talán nem ártana egy védelmi protokollt beépíteni a Tündöklő nyár mesterséges intelligenciájába, hogy ne engedélyezzen időutazást abban az esetben, ha York véralkohol-szintje meghalad egy bizonyos kritikus szintet. Még jó, hogy annyival megúsztuk, hogy Lao-ce szakálla kicsit meg lett rángatva, és még egy pár kellemetlenség történt, de mi lenne, ha részegen nagyobb kalamajkát okozna? De ettől nem kell félnünk, hiszen York felelősségteljes úriember, aki bírja a piát, csak éppen magával nem bír olyankor.

Szerintem még igen sok kérdés foglalkoztatja az írót ahhoz, hogy a jövőben is hasonló történeteket olvashassunk tőle. A sajátos válaszkeresése, vagy inkább magyarázatadása a kérdéses eseményekre, jó szórakozást nyújt az olvasónak.

A kötet végén találunk egy pár oldalas összefoglalót is az MU világáról, ahol a különböző korszakokat ismerhetjük meg. Ez főleg kezdő rajongóknak adhat távpontot az eligazodásban, de haladók is felfedezhetnek benne érdekes dolgokat, amik eddig esetleg elkerülték a figyelmüket.

Az antológia megérdemli az öt pontot (az ötből), annak ellenére, hogy egy-két helyen rezgett a léc. Mindegyik novella, kisregény jó szórakozást nyújtott, és a változatos történetmesélésnek köszönhetően egy pillanatig sem volt unalmas a kötet. Ezért is szeretek Mysterious Universe-könyveket olvasni, hiszen a kalandos, humorral, pop- és kulturális utalásokkal teletűzdelt szöveg igazi kikapcsolódást nyújt.

A kötetet mindenkinek ajánlani tudom, aki egy kicsit ki akar zökkenni a hétköznapok szürkeségéből. A szórakozás garantált, még akkor is, ha igen komoly téma van terítéken. Kalandra fel!

Forrás: Letya.hu