Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Világvége a szomszédban

Idén már második alkalommal örvendeztet meg bennünket a Metropolis Media Sztrugackij kötettel, folytatva az életmű feldolgozását. A kötetben két kisregény kapott helyet, melyek igencsak különböznek az elbeszélés módját, illetve a helyszínt illetően, de a téma melyet feldolgoznak megegyezik. Ezt egy mondatban maguk a szerzők is megfogalmazták: „Ó, ez az átkozott, megalkuvó világ!”

A kisregények nem először láttak napvilágot magyarul, hiszen A marslakók második inváziója az azonos címen megjelent 1974-es antológiában is szerepelt. Az Egymilliárd ​évvel a világvége előtt pedig 1978-ban a Kozmosz Könyvek sorozatán belül jelent meg, de elolvasva a fülszöveget, mintha egy teljesen más történetről lenne szó...

Az első, magyar nyelvű kiadásokat nem olvastam, így nincs összehasonlítási alapom, viszont az sokat sejtet, hogy a Világvége a szomszédban fordítása a 2001-es, orosz megjelenés alapján készült. Hogy az akkori cenzúra mit talált kifogásolhatónak a kisregényekben, csak akkor tudjuk meg, ha a két szöveget összevetjük. Bár, Borisz Sztrugackij utószavát olvasva, néha értetlenül állunk a cenzúra kifogásai előtt.

A marslakók második inváziója egy elképzelt ország kisvárosába repít el bennünket, ahol ókori görög neveket viselő emberek élnek. Zephürosz professzor naplójából ismerhetjük meg az eseményeket, ami június 1-én veszi kezdetét, a távolban dübörgő, vészjósló vörös fények kíséretében. A település lakói csak találgatni tudnak, hogy mi is történhetett az éjjel, hiszen a hivatalos újságok nem számolnak be az eseményekről. Szárnyra kapnak a pletykák és a lakók egymást túllicitálva próbálják magyarázni az eseményeket.

A kérdés már a cím elolvasását követően megfogalmazódik az olvasóban: Második invázió? Miért, mikor volt az első? Az első, ami beugrik egy sci-fi rajongónak, hogy az első invázió nem lehetett más, mint H. G. Wells Világok harca című regénye. És nem is tévedünk, hiszen a Sztrugackij testvérek éppen erre gondoltak, amikor nekiláttak a kisregény megírásának. Wells történetében az emberiség megpróbálja felvenni a harcot a sokkal fejlettebb marslakókkal szembe, azonban a technikai különbségek miatt vesztésre állnak. Az emberiséget végül a természet védi meg a földönkívüliektől.

A Sztrugackij testvérek ebben a szatirikus kisregényükben arra próbáltak rámutatni, hogy már nem lenne szükségük a marslakóknak fegyveres invázióra, ahhoz, hogy leigázzák az emberiséget, hiszen „elegendő lenne felkínálniuk az emberiségnek az illuzórikus létet, mivel az emberiség már teljes mértékben megérett arra, hogy egy pillanat alatt készségesen elmerüljön a virtuális valóságban” (Borisz Sztrugackij). És mennyire igaz! Nem számít a valóság, csak az illúzió, amiben elringatva magunkat, mintegy a valóságot kizárva, boldogan élhetjük mindennapjainkat, miközben a világ darabokra hullik körülöttünk.

Olvasva a kisregényt, rengeteg párhuzamot véltem felfedezni napjainkkal. A történet a '60-as évek Szovjetuniójában keletkezett, ahol a pártpropaganda és a cenzúra határozta meg, hogy mit is gondoljon az elvtárs, és most, több mint ötven évvel a történet megszületése után ugyan ott tartunk. A kisemberek, a kezdeti ellenállást követően belenyugszanak a sorsukba, és a kisebb ellenállás felé mozdulva, benyalva a propagandát, egy virtuális valóságot teremtenek maguknak. Nincs már cél, eszme és elhivatottság, csak langyos pisi, amiben elüldögélünk és azt képzeljük, hogy a tengerparton vagyunk.

Szereplőink kezdetben keresik az igazságot, de az újságok jelentéktelen dolgokat nagyítanak fel és tesznek a címlapra, miközben a tényleges eseményekről szó sem esik. Vannak akik ellenállásba menekülnek, de támogatóik sorban adják fel elveiket a kedvezményekért cserébe. Lassan mindenki elfogadja, hogy a marslakók vették át az uralmat az emberiség felett, de ez már nem is nagyon érdekli őket, hiszen egy kis gyomornedv leadásáért cserébe jó pénzt kapnak, így dolgozniuk sem kell. Zephürosz legégetőbb problémája is az, hogy mikor bírálják el végre a nyugdíjkérelmét és melyik kategóriába kerül? Azonban, amikor megtudja, hogy a gyomornedvek leadása nem csak mese, a kezdeti ellenérzése ellenére lassan ő is beáll a sorba.

Az ellenállás nem hal el, csak átalakul: „Az a bizonyos felkelő volt, akit a szemem láttára csíptek el a farmerek, ő is megismert... Őszintén szólva, nekem ez nem tetszik. Ha legálisan fognak harcolni, amint ezt hivatalosan felkínálták nekik, meg mindenféle gyűlésekkel, brosúrákkal, lapokkal, akkor tessék, rajta.” – gondolom ismerős jelenség...

Érdekes a kisregényben végigkövetni a szereplők viszonyulását a megváltozott politikai és társadalmi helyzethez. Ahogy lassan, megtalálva számításaikat, feladják a kezdeti ellenállásukat, és fokozatosan beállnak a sorba. Az emberiség egyetlen puskalövés nélkül adja meg magát és hajt fejet az új rend képviselői előtt. „Külön-külön minden embernek jogában áll – ez világos – elcserélni elsőszülöttsége jogát egy tál lencsére.” – Borisz Sztrugackij.

Az Egymilliárd évvel a világvége előtt kisregény is a megalkuvó világgal foglalkozik, de teljesen más szemszögből közelít a témához. Főszereplői tudósok, akik mindannyian úgy érzik, hogy közel állnak egy olyan felfedezéshez, mely átütő sikert hozhat a területükön. Ilyen Maljanov is, aki a rekkenő hőségben próbál meg dolgozni az aktuális felfedezésén. Azonban, ahogy belemerülne a munkába, mindig valami kizökkenti. Egy téves telefon, egy futár, vagy éppen egy váratlan látogató, aki a felesége volt iskolatársának adja ki magát. Így egyre jobban a háttérbe szorul a munka, és apró-cseprő dolgokkal múlik el az idő. Másnap azonban egy nyomozó állít be Maljanovhoz és azzal gyanúsítja, hogy a szomszédban lakó fizikust megölte, amiért akár 15 évet is kaphat.

A megrémült Maljanov elújságolja kollégájának, hogy mekkora slamasztikába került, ráadásul ártatlanul és nem látja a kiutat. Megrökönyödésére a kollégája is hasonló, bár nem ennyire drasztikus katasztrófákról számol be az életéből, és már elmélete is van az okra. Ez pedig nem más, mint az amin éppen dolgozik. Őt is mindig kizökkentette valami a munkából, de mikor makacsul újra és újra belefogott, egyre drasztikusabb események követték egymást. Végül arra a következtetésre jutott, több ismerősével történt beszélgetés alapján, hogy egy szuper civilizáció, vagy egy felsőbb hatalom próbálja meg őket eltéríteni a munkájuktól.

A kicsit komikus, mégis a végére inkább tragikus történet azt dolgozza fel, hogy mennyire megalkuvók tudnak lenni a tudósok is, ha a körülmények összejátszanak ellenük. Van akit a nagyobb fizetés vagy éppen az előléptetés késztet arra, hogy felhagyjon eddigi kutatásaival, még vannak olyanok, akiket a körülmények drasztikus összjátéka késztet a munkájuk feladására. Maljanov nem hisz semmiféle felsőbb akaratban, vagy szuper civilizációban, így makacsul ragaszkodik a munkájához, és amint ideje engedi, vissza is tér hozzá. Még egy napon rá nem döbben, hogy ha tovább dolgozik a felfedezésén, nem csak saját életét kockáztatja, hanem a családjáét is.

A történet egy izgalmas kamaradrámának is megfeleltethető, hiszen mindössze három lakásban játszódik, pár szereplővel. A kezdetben könnyednek ígérkező történet már az elején az események furcsa összjátékát vonultatja fel, ami az olvasóban azt az érzetet kelti, hogy egy komédiát olvas. Ha nem tudnánk, hogy kik írták a kisregényt, akkor még el is hinnénk ezt, a hangulata alapján. Azonban a harmadik fejezettől, a nyomozó megjelenésétől vesz igazán drámai fordulatot a történet és ettől kezdve már nyoma sincs a komikus elemeknek.

Igaz, elsőre kicsit furcsának hatott az elmélet, miszerint egy felsőbb hatalom próbálja megakadályozni a tudomány előrehaladását, de aztán, ahogy egyre több szereplő kezdte azt vallani, hogy hasonló események gátolták őket is a munkába, elgondolkodik az ember. Ráadásul két dolgon is: A) vajon létezhet egy szuper civilizáció, ami befolyásolja a tudomány előrehaladását (vagy nevezzük inkább mamutvállalatoknak őket?), B) milyen szintű veszélyérzet kell ahhoz, hogy egy tudós a felfedezés küszöbén félredobja a munkáját?

Itt is előjön a cél, az eszme és az elhivatottság kérdése, de valamiért ebben az esetben sokkal könnyebben adjuk meg magunkat, mint az előző kisregény esetén. Vajon miért? Hiszen egyik esetben sem találkozunk az elnyomó hatalommal közvetlenül, csak közvetetten. Miért elfogadottabb, vagy kevésbé megalázó egy olyan csoport kapitulálása, mely a társadalom egy kisebb részét képezi, mint a teljes társadalom megalkuvása?

Mindkét történet kicsit abszurd és hihetetlen, ahogy azt már megszokhattuk a Sztrugackij testvérektől. De mindkét történet soraiban ott bújik meg a szomorú valóság is, ami az emberi gyarlóságunkra figyelmeztet. Tükröt tart elénk, hogy belenézve lássuk mivé is lett a társadalmunk. És most nem az a központi kérdés, hogy meddig kell még harcolnunk az elnyomás ellen, illetve, hogy végre észrevegyük, hogy milyen elnyomásban is élünk, hanem az, hogy milyen könnyen feladjuk és becsapva magunkat is, engedjük, hogy leigázzanak bennünket.

A végére egy érdekesség: 1982-ben magyar tévéjáték készült az Egymilliárd évvel a világvége előtt című kisregényből, azonos címen, Dunai Tamás, Balázs Péter, Bálint András, Bánsági Ildikó és Kalocsay Miklós szereplésével.

Hihetetlen, vagy inkább sajnálatos (mindenki döntse el saját maga), hogy ötven év elteltével még mindig mennyire aktuálisak (időtlenek?) a Sztrugackij regények. Éppen ezért ajánlom minden olvasónak, aki képes a történet mögött megbúvó mondanivalót is felfedezni.

Forrás: Letya.hu