Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Ebben a kötetben két kisregény kapott helyet, melyek közül a Végállomás: Amalthea már folytatásban olvasható volt a Galaktika 201-203 számaiban, Út az Amaltheára címen. A század ragadozó tárgyai pedig először az 1983-as MegaGalaktika 6-ban jelent meg. A két történet között a kapocs Ivan Zsilin fedélzeti mérnök.

A Végállomás: Amalthea egy kalandos miniregény, mely az Amalthea J-állomás felé tartó Tahmaszib teherűrhajó legénységének útját meséli el. A majdnem tragédiával végződő mentőexpedíció hősies megmenekülését követhetjük nyomon. Ugyanis a Tahmaszib, útban a J-állomás felé, fedélzetén több hónapnyi élelmiszerkészlettel, a Jupiter körüli pályán egy meteorvihar közepén találja magát, melynek következtében sérül meghajtórendszere és a Jupiter gravitációjának ellenállni képtelem űrhajó megkezdi zuhanását a bolygó felé.

Ha nem egy közeledő katasztrófáról lenne szó, még humorosnak is tekinthetnénk a történetet, hiszen a Tahmaszib legénysége az utolsó pillanatig nem adja át magát a letargiának, és humorral próbálják csökkenteni a feszültséget. Annak ellenére, hogy tudják, nincs remény a menekülésre, hiszen eddig egyetlen űrjárműnek sem sikerült legyőznie a Jupiter gravitációját a főhajtóműve nélkül, mégsem adják át magukat a kétségbeesésnek. A fedélzeten lévő bolygókutatók kihasználják a lehetőséget a Jupiter tanulmányozására, bár tudják, hogy ezen ismereteket legfeljebb egymással oszthatják meg, hiszen a rádióadások sem hagyják el a bolygó légkörét.

Időnként betekintést kapunk a J-állomás mindennapjaiba is, ahol a kutatók árgus szemekkel lesik a csillagos eget, hogy felfedezzék a közeledő teherűrhajót. Ez az egyetlen esélyük a túlélésre, hiszen az élelmiszerkészletük igencsak megcsappant, amikor kisegítették a szomszédos kutatóbázist. Az éhezés mindennapos, a helyi utánpótlás pedig csak ideig-óráig elegendő.

Pont olyan hosszú a kisregény, amennyire kell. Nincsenek benne unalmas és hosszadalmas leírások. A történetvezetése pörgős, és néhol humorral megspékelt. Az egyetlen ami zavart az egészben az a hosszú orosz nevek, melyek ráadásul becézve is előfordultak, így sokszor fogalmam sem volt, hogy most éppen kiről van szó. Persze, lassan kezdtem kiigazodni a nevek kavalkádjában, de addigra a történet is véget ért.

A másik kisregény az, amiért ténylegesen érdemes a kötetet kézbe venni. A század ragadozó tárgyai egy valódi antiutópia, ami kicsit zavarosan és érthetetlenül kezdődik, de idővel minden részlet a helyére kerül. Az eseményeket Ivan Zsilin szemszögéből követhetjük nyomon, aki irodalmárként érkezik egy üdülővárosba. Igen, ugyanarról a Zsilinről van szó, aki a Tahmaszib fedélzeti mérnöke volt. Itt azonban egy teljesen más szerepkörben tűnik fel, és csak onnan tudjuk, hogy ugyanarról a személyről van szó, hogy visszaemlékezéseiben felbukkan a Tahmaszib és az ott szolgálók egy része.

A jólét és nyugalom városában, ahol az embereknek már nem kell törődniük semmivel, igen érdekesek a mindennapok. A lakók ledolgozzák a napi négy órájukat, majd azt követően átadják magukat a szórakozásnak. Nincs más céljuk az embereknek, mint az élvezetek hajhászása, hiszen másra nem kell gondolniuk. Van fedél a fejük felett, van mit enniük, és napi pár órával hozzájárulnak a társadalom fennmaradásárhoz.

Amikor elkezdtem olvasni, olyan érzésem volt, mintha egy drogos álmában találtam volna magam. Semmi sem volt valódi, minden szürrealisztikusnak hatott, akárcsak a történetvezetés. Zsilin irodalmárként érkezik harminc napra a városba, hogy írjon, de nem úgy viselkedik mint egy író. Keres valamit, de nem tudni pontosan, hogy mit. Sodródik a tömeggel, de nem adja át teljesen magát a végeérhetetlen bulizásnak. Ráadásul néha olyan helyekre téved, ahol nem látják szívesen, így pár ökölcsapással mutatják meg neki a kivezető utat.

Lassan kezdett csak derengeni, hogy hol is játszódik a történet és mit is akarnak elmondani az olvasónak a Sztrugackij testvérek. Egy olyan világba vezettek el, ahol a Föld szinte teljesen demilitarizált, és már csak pár elszigetelt diktatúra nem hajlandó letenni a fegyvert. Az ENSZ felszólította a diktatúrákat, hogy hagyjanak fel a fegyverkezéssel, ellenkező esetben erőszakkal lesznek kénytelenek felszámolni a katonaságot (micsoda ellentmondás). A szabad világban elérkezett a jólét, és már nincs irigység, hiszen mindene meglehet az embernek, ami a boldog élethez szükséges. De vajon tényleg csak az anyagi javak megszerzése jelenti a boldogságot?

Nem csoda, hogy az akkori cenzúra nem nézte jó szemmel a kisregény kiadását. Sőt, azon csodálkozom inkább, hogy végül engedélyezték a megjelenését, igaz kicsit átírva, kibővítve és bizonyos részeket kihúzva. Hiszen miről is szól ez a történet? Az emberiség hanyatlásáról. Az élvezetek hajszolásáról és a társadalom hanyatlásáról. Ahol az alkoholizmus és a narkotikumok használata mindennapos, miközben a kultúra és a tudomány a végnapjait éli. Bár vannak emberek, akik ezen utóbbiak fellendülésén dolgoznak, a többséget már nem érdekli a kozmosz és egy jobb élet reménye, hiszen megvan a mindennapi betevőjük és az egyetlen céljuk a reggelig tartó bulizás.

Érdekes, hogy még napjainkban a disztópiák örvendenek nagy népszerűségnek, mint irodalmi téma, az antiutópiák szinte teljesen eltűntek. Pedig lenne helyük a könyvesboltok polcain, hiszen tükröt mutatnának társadalmunk hanyatlásáról. Igen, elnyomó rendszerben élünk, mind politikailag, mind gazdaságilag és nem vesszük észre, hogy közben bedarál bennünket a rendszer. A disztópikus történeteket meghagyjuk az irodalom és a filmvilág számára, miközben becsukjuk a szemünket és egyre jobban olyanokká válunk mint A század ragadozó tárgyainak a szereplői.

Két történet egy kötetben. Két teljesen más hangulatú és mondanivalóval rendelkező kisregény. A Végállomás: Amalthea egy szórakoztató, kalandos és humoros történet, melyben ott lebeg a katasztrófa lehetősége. Még A század ragadozó tárgyai egy katasztrófatörténet, mely rózsaszín ködbe burkolja az elmét, hogy ne vegye észre annak ürességét. Huxley Szép új világához képest A század ragadozó tárgyai sokkal lehangolóbb képet vázol fel az emberiség jövőéről, ami valljuk be, részben már itt is van.

Amit még szeretek ezekben az újrakiadásokban, az az, hogy a végén, az utószóban megismerhetjük a regények történetét, a megírásuktól, átírásuktól a kiadásig. A két testvér levelezésébe is bepillantást nyerhetünk, és megtudhatjuk, hogy melyek voltak azok a pontok, ami miatt a cenzúra nem engedélyezte a megjelenést. Mennyi munkával járt, hogy átírják a kritikus részeket, miközben igyekeztek megtartani a történet mondanivalóját is. Néha azonban ez nem volt lehetséges és szamizdatként jártak kézről kézre Sztrugackij regények, melyekből ha fennmaradt 1-2 példány, akkor megélhette, hogy nyomtatásban is megjelenhet a Szovjetunió felbomlását követően.

A század ragadozó tárgyainak ott a helye a kedvenc Sztrugackij történeteim között. Szinte élethűen ábrázolja az ember boldogság és izgalom iránti vágyát, és tárja az olvasó elé, hogy nincs szükség elnyomó rendszerekre, hiszen az emberiség hanyatlásához nem kell központi erő, megteszik azt maguk az emberek is. Nem azt mondom, hogy egy könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt.

FORRÁS: Letya.hu