A demokrácia halála Oroszországban – Anna Politkovszkaja: Orosz napló

Vannak a mieink és vannak a nem a mieink, akik általában börtönben vagy hullaházban végzik, ha kínos kérdéseket mernek feltenni az elnöki adminisztrációnak, vagy ne adj' isten, szembesítik bűneivel az ország Első Számú Polgárt.

A bérgyilkost és segítőit letartóztatták, majd perbe fogták. A megbízó kilétét azonban továbbra is homály fedi, ugyanis a rendőrség nem nagyon törte magát a felderítésében. Ismerve az orosz politikai helyzetet, nem kizárt, hogy azért jártak el ilyen hanyagul a nyomozók, mert a szálak az állami szervekhez, vagy magához az elnöki adminisztrációhoz vezethettek. Anna Politkovszkaja nemsokkal a kivégzése előtt fejezte be az Orosz napló című könyvét, mely 2003. december 7. és 2005. szeptember 1. közötti időszakot tárja az olvasók elé, napló formájában. 

Miért éppen 2003. december 7. a kiinduló dátum? Mert ekkor tartották meg a parlamenti választásokat Oroszországban. Ez volt az a pont, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy a demokrácia elbukott. Politkovszkaja beszámol a választási csalások menetéről, illetve az egyes szavazókörökben történt atrocitásokról, melyet azoknak kellett elszenvedniük, akik jelenteni akarták a választási csalást.

Sokan abban reménykedtek, hogy az Egységes Oroszország, Putyin pártja (maga Putyin hivatalosan pártfüggetlen) talán be sem kerül a parlamentbe, vagy csak kisebbségként vehet majd rész a döntéshozatalban. Ezt arra alapozták, hogy, bár a párt uralta a médiát, nem volt programja (ismerős, ugye?!), ráadásul Putyin a szavazata leadásakor arról beszélt, hogy milyen boldog, mert előző este hőn szeretett labradorának kölykei születtek. Mindeközben  Jesszentukiban eltemették a diákvonatot ért terrortámadás első tizenhárom halottját.

Az Egységes Oroszország, a szavazatok 37,1%-át szerezte meg, aminek köszönhetően 221 helyet szereztek meg  a 450-ből. A demokratikus ellenzék csúfosan megbukott, amit annak köszönhetett, hogy az egyértelmű veszélyhelyzet ellenére képtelenek voltak összefogni, mert mindegyik csak a saját dicsőségére törekedett (ez is ismerős valahonnan...). Akik viszont bejutottak a parlamentbe, felfogták, hogy hová kell dörgölőzni, ha azt akarják, hogy nekik is essen le egy-két zsíros falat, így lassan elkezdtek átszivárogni az Egységes Oroszország frakcióba. Ennek következtében, lassan de biztosan meglett a frakciónak a 301 gombnyomó embere, így belekezdhettek az alkotmány módosításába.

Az vitathatatlan, hogy a Szovjetunió felbomlását követően a volt tagköztársaságok és volt csatlós államok demokratizálódása igen lassan indult be, sőt, több helyen meg sem kezdődött. Hiába küldték a ruszkikat haza, amikor a parlamentbe besúgók, volt államvédelmi ügynökök és kommunisták ültek (ülnek). A pártot lecserélték, de a mentalitást és gondolkodást nem. A gyenge lépéseket, melyeket ezen országok többsége a demokrácia útján tett, a múlt emberei folyamatosan gáncsolták, még végül vissza nem köszönt a szovjet éra.

Nem titok, hogy ma Oroszország elnöki székében egy volt KGB ügynök ül, aki az utódszervezet, az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat) tartalékos állományának a tagja, alezredesi rendfokozatban, aminek egy ideig igazgatója is volt. Ezért talán az sem meglepő, hogy az Orosz Föderációban a fontosabb pozíciókban mind volt, vagy jelenleg is aktív FSZB ügynök ül. A kevés kivételt képezik a volt katonák, vagy éppen maffiózók, akikre szintén FSZB ügynökök ügyelnek. Ezek az emberek és szervezetek törvény felett állnak, és csakis Putyinnak tartoznak elszámolással.

Anna Politkovszkaja feltárja az olvasók előtt a valós orosz helyzetet, amit más médiumokból nem nagyon ismerhetünk meg. Mielőtt nekikezdtem a könyv olvasásának, úgy gondoltam, hogy valamelyest azért képben vagyok az orosz helyzettel. Pár oldal után rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sem volt, hogy mi történt a kétezres évek elején Oroszországban.

Nagyon lehangolt a kötet, és felháborított. Talán azért hatott ennyire rám, mert elég sok párhuzamot fedeztem fel a hazai helyzettel. Persze, mindenhol azt hallani, hogy a jelenlegi kormány Putyin kottájából játszik, de a napló rávilágított arra, hogy mi várhat még ránk, ha nem teszünk ellene valamit. A demokrácia leépítése csak az első lépés...

A kötet elején érződik, hogy Anna reménykedik, akárcsak a nép, hogy ez csak egy rossz álom, és az ellenzék összeszedi lassan magát, a választásokon elszenvedett csúfos veresség után és észreveszi, hogy össze kell fogni. Ehelyett azonban azt kellett látnia, hogy minden egyes kísérlet az összefogásra kudarcba fullad, mert az egyéni érdekek domináltak a nép érdekei helyett. Ugyanannyira kiüresedett és eltávolodott a néptől az ellenzék, mint a kormánypárt. Így a választók kezdték lassan elveszíteni a reményt, amit a következő választás jelentett számukra.

A demokratikus pártok ráadásul elvesztették az anyagi támogatóikat is, ugyanis Hodorkovszkij oligarcha letartóztatásával egyértelművé vált, hogy azok az oligarchák, akik nem a Putyin-rezsimet támogatják, azoknak a napjai meg vannak számlálva. Így Oroszország valódi demokratikus ellenzék nélkül maradt. Persze alakultak új fantompártok, melyek a kormány tenyeréből ettek és a külföld felé próbálták reprezentálni, hogy azért van még Oroszországban ellenzék.

A légüres tért a civil szervezetek igyekeztek betölteni, ugyanis az ellenzéknek nevezett csoportosulás az életét védve, nem volt hajlandó szót emelni egyetlen túlkapás vagy törvénysértés esetén sem. Amikor Putyin, alkotmányellenesen megszüntette a kormányzók választásokon való megválasztását és saját hatáskörébe rendelte a kinevezést, egyetlen ellenzéki párt sem szólalt fel.

A civil és jogvédő szervezetek azonban kezdtek egyre több borsot törni a hatalom orra alá, így megvádolták őket, hogy külföldi ügynökök, és Putyin Nyugat tenyeréből etetett ötödik hadoszlopnak nevezte őket és megkezdte az üldözésüket (ez is ismerős, ugye?!).

Politkovszkaja, nemcsak a politikai játszmákat és a demokrácia lassú elvérzését tárja elénk, hanem a terrorizmust is, ami egész Oroszországot rettegésben tartja. Szó esik az 1999-es tömbházak felrobbantásáról is, ahol elég nagy a gyanú, hogy az FSZB műve volt az egész, hogy fenntartsa a rettegést. A Dubrovka Színházban történt terroresemény túlélői is megszólalnak, és követelik a tettesek felelősségre vonását. Ebben az esetben nem a terroristákra gondolnak, hanem az FSZB ügynökeire, akik mérges gázt vetettek be és több mint száz túszt öltek meg. Persze a jelentésekben szó sem esik arról, hogy az FSZB-nek köze lett volna egyetlen túsz halálához is.

Nem beszélve a csecsenföldi háborúról, ahol az FSZB és a hadsereg, valamint a szabadcsapatok terrorista módszerekkel harcoltak a terroristák ellen. Embereket raboltak el az otthonaikból, megkínozták őket, majd kivégezték mindet. 2005. augusztus 4-én, Szultan Mirzajev mufti dzsihádot hirdetett meg a terroristák ellen, ami azt jelentette, hogy a Csecsenföldön lévő katonák nyugodt szívvel megölhetnek bárkit, akit bűnösnek vélnek. És ki dönti el, hogy ki a bűnös? Az, akinél a fegyver van. Moszkva pedig mélyen hallgatott, így hallgatásával mintegy egyetértett a dzsihád kihirdetésével.

A sok emberrablás, kínzás és gyilkosság hozzátartozik Oroszország mindennapjaihoz. Megrázó, ugye? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így ellenszegülni? Amikor a politikai ellenfeleket likvidálják, az aktivistákat pedig bebörtönözik, és mindeközben az árnyékba húzódik mindenki, nehogy rá essen a fény és vége legyen.

A beszláni túszdráma felelősei után sem nyomozott a hatóság. Pontosabban megnyitották a nyomozást, de az állami szervek oldaláról nem találtak senkit bűnösnek a 334 túsz haláláért, amiből 186 gyerek volt. Politkovszkaja beszélt a túlélőkkel és azok hozzátartozóival. Ezek a beszámolók nagyon megrázóak, hiszen sokan egyetlen gyermeküket veszítették el a tragédiában. Azokat a szülőket, akik elkísérték a gyerekeiket az évnyitóra, az elsők között végezték ki a terroristák. Amikor pedig 2004-ben Anna Politkovszkaja Beszlánba tartott, az iskolai túszdráma helyszínére, a repülőn megmérgezték, így nem jutott el a megemlékezésre.

Anna Politkovszkaja mindössze két év leforgása alatt elvesztette a reményt, hogy békés úton, esetleg egy fegyver nélküli forradalommal meg lehetne dönteni a Putyini-rezsimet. Ez az elkeseredés az olvasóra is ráragad, hiszen az események nagyon összecsengnek. Valamikor 2004 derekán még reménykedett abban, hogy esetleg a Nyugat beavatkozik, de rá kellett jönnie, hogy az orosz nép csak magára számíthat, hiszen a pénz és az olaj nagyobb súllyal esik latba, mint 130 millió ember élete.

Oly sok mindent lehetne még írni a könyvről, hiszen annyi felháborító eset és folyamat szerepel benne, amit ép ésszel már fel nem fogható. Ráadásul Politkovszkaja nem a véleményét mondja el, hanem a tényeket. Nagyon ritka, amikor az érzéseit tárja az olvasó elé. A rideg valóság pedig felkavarja az ember lelkét és nem érti, hogy hogy lehet így létezni?!

Direkt nem raktam képeket a bejegyzésbe, ugyanis hatásvadásznak és egyben kegyeletsértőnek találtam volna. A kötetben sincsenek képek, és nincs is rá szükség, hiszen a naplóbejegyzések ezek nélkül is megrázóak. Ha valaki kíváncsi a naplóban leírt eseményekre, rákereshet az interneten, de inkább azt ajánlom, hogy ne tegye, ha nem akar álmatlan éjszakákat magának.

A könyvet szerintem minden embernek el kellene olvasnia, hogy megismerje az orosz diktatúra mindennapi kegyetlenségét. Anna Politkovszkaja naplóbejegyzéseiben az egyszerű embereket szólaltatja meg, hogy az ő szemükön keresztül lássuk mi folyt, és folyik ma is Oroszországban.

A demokrácia halálánál már csak a remény halála rosszabb!

Forrás: Letya.hu