V. K. Bellone: Felvont vitorlák | ármány, tenger és nemesek

A fantasy meghatározó része az életemnek és mivel a magyar könyveket is pártolom, úgy gondoltam, hogy a Felvont vitorlákkal nem igazán nyúlhatok mellé, hiszen már a fülszöveg is roppant mód felkeltette az érdeklődésemet. Jó is volt a könyv, mégis vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban, mivel a főszereplők nagy részétől levert a víz. Alapvetően nem igazán szeretem a nemeseket a regényekben, valamiért nem tudom őket megszeretni, az Üvegtrónban is Doriantól a hideg futkosott a hátamon. Itt is valami hasonló volt a helyzet, ami azért sajnálatos, mert két fontosabb szereplő is nemes. Az ő részeiket annyira nem kedveltem, nem igazán tudtam azonosulni velük, pedig tényleg próbálkoztam. Szerencsére egyikőjüknél a végére az egyik mellékszereplő meg is fogalmazza, hogy miért is utálom, ami azért megnyugtatott, hiszen nem csak nekem van herótom a szereplőtől! Alapvetően tetszett a könyv, csak voltak bizonyos elemek, amik rettentően elszomorítottak, bár rossz ettől még nem lett a könyv. Nekem a szerelmi szál(ak) egy kicsit sok volt. Ugyan érdekházasságról van szó, ami oké is, azzal semmi problémám nem is volt. De miért kell minden harmadik jött-ment karakternek szerelmi szálat adni? Sok volt, kicsit már túlzottan is, de szerencsére se rózsaszín, se cukormázas nem volt. Úgyhogy ezt tényleg imádtam a könyvben, hisz már az ötödik oldalon megölnek valakit. Igazán eposzi, in medias res kezdés.

Fülszöveg:

Meridiában vallás, intrika és titkok uralkodnak. De minden trónra kell egy király. Anahita főpapnő Espadont szereti, és nem akar máshoz menni, így csak a saját eszére támaszkodhat, hogy elkerülje a kényszerházasságot Ramallal, a furcsa sivatag barbárral.

Titkok földön és vízen. Espadon kapitány szent küldetésen jár: a világot kettészelő zátony felé vitorlázik, hogy visszaszerezze a Vastorony Szívét. Vajon vallásuk kincse vagy ősi harci eszköz? A titok űzi, hajtja előre.

Harc baráttal és ellenséggel. Ramal megszegte a sivatagi törzsek szokását, amikor Meridia lerohanása helyett nősülni próbált. Sokan árulónak tartják, ám van egy terve, melyért ölni is hajlandó – hiszen a lelke csekély ár a népe jövőjéért.

Izgalmas történet egy olyan világban, ahol az ősök csupán fémcsontvázú romokat, rejtélyes ereklyéket és egy szunnyadó háborút hagytak az utódokra.

A borító elég figyelemfelkeltő, nekem a színvilága nagyon tetszik. Ezzel a vöröses-feketés színkeverékkel egy komor, morózus hatást értek el, ami valljuk be, illik a regény hangulatához is. Én jobban díjaztam volna, ha a borítóra a regényben is többször emlegetett, önön farkába harapó tengerikígyót ábrázolják, de nekem ez a megoldás is tetszik.  A borító egyébként amilyen egyszerű, szerintem pont olyan szép is. A grafika és a tipográfia sincs túlbonyolítva, egyszerű és letisztult, habár a színekkel való játék egész izgalmassá teszi.

A történet elég összetett, több szálon is fut, ami eléggé meg tudja kavarni a dolgokat, hiszen Espadon (rettentően utálom szegénynek még a nevét is) történetszála eddig túl szorosan nem kapcsolódott a többihez, de ezt betudom annak, hogy ő éppen a távoli vizeken hajózik és mindenféle veszéllyel hadakozik. Kicsit megtévesztő a könyv, mert először azt hittem, hogy a nagy része az tényleg hajózásról fog szólni, hááát tévedtem. Maga a hajózás ugyan végig jelen van, de az egymás ellen való áskálódásnak, a titkok kutatásának és a politikának sokkal nagyobb szerepe van a történet alakulásában, ami nekem kifejezetten tetszett, mivel ettől függetlenül továbbra is izgalmas maradt a regény és hála égnek jó kis csetepatékból sem volt hiány, ami azért elengedhetetlen kelléke a legtöbb fantasy műnek. Mindenképp érdekes volt a történet, habár néhol kicsit elnyújtottnak éreztem, egyes helyeken pedig túl rövidre sikeredett. Például a hajós versenyt én még szívesen olvastam volna tovább is, de elég gyorsan le lett zavarva. A kedvenc történetszálam egyébként Coralé és Carassiusé volt. Életem tragédiája, hogy őnekik volt a legkevesebb részük, mivel inkább csak mellékszereplőként voltak jelen. A történet röviden bemutatva egy trónért és a népek jövőjéért folytatott csata, melynek csak egy győztese lehet. Sok potenciál rejlik a témában, kicsit ugyan elcsépeltnek érzem, de az írónő egész jól megoldotta és élvezhetővé tette a könyvet, valamint némi egyediséget is sikerült belecsempésznie.

Ha már emlegettem itt a szereplőket, akkor írok róluk pár sort. Ugye történetszálat tekintve Coral és Carassius volt a kedvencem. Lényegében a szereplők közül is őket szerettem meg legjobban, talán még Kamet tudnám a kedvencek közé csapni. Coral Espadon, a csodás dalia… nővére. Nem egy tipikus nemes kislány, mivel éles az esze, igazi vasakarattal rendelkezik és még a céljaiért is tesz. Egy olyan erős női karakter, aminek én csak örülni tudok, mivel viszonylag ritkán találkozok ilyennel. Carassius… ó az én drága Carassiusom. Imádni való. Imádom a meleg karaktereket, úgyhogy amint rájöttem, hogy ő is az, csak még inkább megkedveltem. Alapvetően egy szimpatikus figura, hiszen hatalmas szíve és még nagyobb becsülete és igazságérzete van. Kamet említettem még, mint kedvencet. Ő Espadon egyik matróza, akibe több bátorság és gógyi szorult, mint abba a tökkelütött kapitányba. Kedveltem a kölyköt, kimondottan szimpatikus volt a jelleme. Sajnos nem csak mellékszereplők vannak. Szerepel a regényben egy csodás fruska, akit bemutattam volna egy péklapátnak. Anahita kedves, ez politika, ne hisztizz annyit! Sajnálom, de nekem az agyamra ment. Lehet, hogy mindenki másnak tök szimpatikus, én rettentően utáltam, mivel a könyv elég nagy részében csak sopánkodott, hogy ő ezt nem akarja, meg azt nem akarja. Ráadásul még önző is volt, s ezen önző viselkedéséből kifolyólag meghalt mondhatni az egyetlen igaz barátja és sok jó, családos ember. Erre ő mit tesz? Leül egyszer a tengerpartra és sopánkodik. Utána kit érdekel, úgyis csak ki akarta használni őket! Azt hiszem nálam ez volt az a pont, ahol Anahita kedves végleg elásta magát.

A világ felépítése tetszik, bár túlnyomó részt legendákból és történetekből ismerhetjük meg, hogy mi hogyan és miért úgy van, ahogy. Ez a vízistenes téma nekem egészen tetszett, az írónő tökéletesen szemléltette a fanatikus hit borzalmait. Azért a könyv elejéről én egy térképet hiányoltam, szerintem egy alapvetően hajós témájú könyvhöz passzolt volna. Na de, vissza a világra. Egy kicsit engem a Shannara tévés sorozatára emlékeztetett, ahol az ősöknek modern fegyvereik és technikájuk volt, ám az utókor valamilyen úton módon visszafejlődött. Jó volt a megközelítés, remélem a következő részekből kicsit azért több minden fog kiderülni a világról, mivel nekem egy cseppet így hiteltelenre sikeredett, mert nem igazán kaptam teljes képet a világról. Habár, amit megmutatott a szerző, az igenis tetszik.

Az írónő stílusa gördülékeny és olvasmányos, úgyhogy azzal nem volt gond, hogy unalmas lett volna. Igényes és szép a megfogalmazás. Ahhoz képest, hogy első könyv, szerintem az írónő már most sikeresen kialakított egy sajátos írási módot, ami igazán különlegessé teszi az olvasási élményt. Én egy kicsivel több humornak örültem volna, de ilyen komoly hangulatúnak is tetszett.

Összességében úgy gondolom, hogy habár vannak kisebb nagyobb hibái a könyvnek, első regénynek egyáltalán nem rossz, sőt, nekem tetszett. Kíváncsian várom, hogy mik lesznek a továbbiakba a fejlemények Meridiában, mivel elég függővégesen zárult ez a kötet. A regény főként a fantasy kedvelőinek tudom ajánlani, de azon belül is leginkább azoknak, akik szívesen megismerkednének egy friss íróval.

Forrás: Szubjektív Archívum