Samuel Bjørk: Magányos utazó

Borító: Nekem most a magyar borító tetszik jobban. Bár a történet tényleg komor és beteg néha, számomra a külföldi borító semmi jóval nem kecsegtet, olyan, mint ha azt sugallná, hogy kudarccal zárul a történet. 

A szerzőről:

Samuel Bjørk, a norvég író, színdarabíró, zeneszerző-énekes, Frode Sander Øien írói álneve. Øien első színdarabját huszonegy évesen írta, azóta két nagy sikerű regény és öt színdarab fűződik a nevéhez. A magába forduló, a médiától szinte teljesen elzárkózó művész hat albumot adott ki eddig, emellett kortársművészeti kiállításokon szerepel és Shakespeare-t fordít. Jelenleg Oslóban él.

(forrás: Athenaeum kiadó, szerzők menü)

Személy szerint én még nem igazán vagyok „felavatott” a skandináv krimik terén, hiszen ha minden igaz, akkor Kati Hiekkapelto: Kolibri című könyvével debütáltam annó. Viszont úgy érzem, kezdek rákapni az „ízére”. Néhány könyvmoly már ajánlott nekem skandináv krimiket, – PRicsmond ajánlására fel is vettem várólistára többek között Jo Nesbo: Vörösbegy című könyvét is – szóval biztos, hogy fogok még ilyen témában olvasni.

Imádom a krimiket, thrillereket, viszont a gyerekgyilkosság téma mindig nagyon megvisel, ehhez mérten igyekeztem szakaszokban haladni, s hagytam időt magamnak arra, hogy megemésszem az olvasottakat. Valószínűleg, ha több időm lett volna olvasni, nehezebben iktatom be a szüneteket, mert a könyv egyszerűen olvastatta magát.

A regény egy 2006-os bevezető történettel indít, amikor is egy huszonöt éves tanárnő világra hozza rendkívüli szépségű kislányát, ám mivel vérzékeny, belehal a szülésbe. A gyermek apja ismeretlen, így igyekeznek felkutatni a legközelebbi élő rokonát. Kiderül, hogy a tanárnő édesanyja nem is tudott arról, hogy lánya állapotos, mire pedig a kórházba ért a gyermekért, a kicsinek hűlt helyét találták. Két hónappal később az egyik ápolót holtan találták, felakasztotta magát, s csak egy egyszavas levelet találtak mellette, ami nem volt más, mint a sajnálom. A kislány sosem került elő. Ahogy haladunk a történettel, az is kiderül, hogy ennek köze lesz Mia és Holger új ügyéhez.

Az első fejezet elején egy olyan férfi karakter tárul a szemünk elé, aki bár utálja azt, ami körülveszi, elviseli, mert a felesége ezt szereti. Megette a reggelit, aminek már a gondolatától is forgott a gyomra tekintvén, hogy másnapos volt, és elvitte sétálni a kutyájukat, akire sokszor még ránézni se bírt, annyira nem szerette. A kutya elszaladt az erdőben, nem reagált a hívásra, a gazdája némán feküdve talált rá egy kis tisztáson. Nem sokkal később látta meg a fán lógó kislányt, iskolatáskával a hátán, nyakában egy táblával, amire az volt írva: Magányos utazó. A gyermek hat éves volt, még alig indult ez az élet ösvényén.

Az első pár fejezet a történet megalapozása volt, hogy jobban megismerjük a főszereplőket, s csak utána indult el több szálon az események láncolata.

Mia Krüger nyomozónő a városból elköltözött egy szigetre, mert csendre és nyugalomra vágyott. Meg gyógyszerekre és alkoholra. Sok-sok bogyóra és alkoholra. A történet folyamán elég sok dolgot kideríthetünk róla. Például azt, hogy Sigrid nevű ikertestvére meghalt heroin túladagolásban tíz évvel a fő történetünk eseményei előtt, ő pedig mindenáron utána akart halni. Ki is tűzött erre egy dátumot. Április 18. A testvére halálának évfordulója. Mia régen vékony, egészséges és erős volt, szeme kékje mindig élénken csillogott. Ám ez már a múlté. Hollófekete haja törékeny vállára omlott (régen rövidre vágta, amíg volt hozzá ereje), betegesen sovány lett, minden bordája kilátszott, akár meg is számolhatta volna őket, arca beesett, szeme fakó és tompa. Már csak árnyéka volt önmagának. Vele kapcsolatban, legjobban talán a nagymamával kapcsolatos emlékei tetszettek. Amikor még minden jó volt.

Holger Munch nem csak rendőr, de hobbimatematikus is. Szereti a komolyzenét, s határozottan cigarettafüggő és kajaholista. Túlsúlya feszélyezi, családi és munkahelyi helyzete szintén. Ötvennégy éves, tíz éve elvált, de nem heverte még ki. Van egy lánya, Miriam – aki épp férjhez készül menni –, és egy unokája, Marion.

„Elsősorban különc megszállott volt. Kövér és barátságos különc, aki sosem nyúlt alkoholhoz, imádta a matematikát, a klasszikus zenét, a keresztrejtvényt meg a sakkot. Embernek talán egy kicsit unalmas, de rendkívüli nyomozó volt. És igazságos főnök.”

Régi főnöke Mikkelson bízta meg azzal, hogy vigyen el egy dossziét Miának, aki régi kollégája volt. Mindketten szeretettel gondoltak a régi társra. Amikor újra találkoztak, az egy nagyon jó fejezet volt. Akkor kezdtem igazán érezni, hogy valamerre haladunk a történettel. A közös párbeszédeik mindig sziporkáztak, s néha még mosolyt is csaltak az arcomra.

Ilyen párbeszéd volt még a történet kezdetén az alábbi:

„– Óvatosan vezess befelé, oké?
– Én mindig óvatos vagyok, Holger.
– Mia, te sosem vagy óvatos.
– Menj a fenébe, Holger.
– Én is szeretlek, Mia. Örülök, hogy visszajössz. Holnap találkozunk.”

 A csapat, amibe Mia belecsöppen olyan emberekből áll, akiket többnyire már a múltból ismer. Már-már családias volt a hangulat a megbeszélésen, s a komoly témák megvitatása közben is érezhető volt az együttérzés, a tisztelet, a megbecsülés és az egyetértés.

Miután megtalálták a második kislányt, igazán beindultak az események. Több cselekmény futott párhuzamosan, váltott szemszögből olvashattunk, így erőteljes koncentrációra volt szükség, hogy nehogy elmulasszunk valamit. Szerettem Mia és Holger közös jeleneteit.

A könyv mindvégig izgalmas volt, magával ragadó, lehengerlő és megrázó, s nem utolsó sorban beteges. A hetvenkettedik fejezetnél, amikor megbizonyosodtam arról, hogy a sejtéseimnek van alapja, egyszerűen rosszul voltam még a gondolattól is, milyen beteges karaktereket ábrázolt az író. Persze korántsem ez a karakter volt a legbetegebb. Sokszor éreztem olvasás közben, hogy tehetetlen és dühös vagyok. Sorban halnak meg a lányok, a gyilkos játszik mindenkivel, a rendőrök egyre kétségbeesettebben hajszolják a gyilkost, az olvasókat meg eközben a szerző hajszolja az őrületbe egy kicsit. Mi az, amit tudunk? Mi az, amit csak sejtünk? Vakvágányon járunk, vagy jó nyomot követünk? Most akkor jó fiú, vagy rossz fiú épp az, aki előttünk van? Melyik végkifejletnek szurkoljunk jobban? Ki a célpont és hol a vége az egésznek? Miért történik mindez tulajdonképpen?

Fordulatokban gazdag, hihetetlen írás. Még a legbékésebb embert is ki tudná hozni a sodrából. A karakterek összetettek, bár határozottan állíthatom, hogy a gyerekek személyisége számomra megnyerőbb volt, mint a felnőtteké. Igaz, a felnőttek között is találtam olyat, akit megszerettem. A két főszereplő nem lett kedvencem, viszont azt elismerem, hogy jó párost alakítottak. Már alig várom, hogy A bagoly röpte című folytatás is „bekebelezzen”.

Szerettem.

Ami zavart:

A hatodik fejezetben kicsit sokalltam az „a férfi, akinek a nyakára egy sas volt tetoválva” kifejezés gyakoriságát. Amikor már hatodszorra olvastam, halkan meg is jegyeztem, hogy oké, elsőre is értettem.

Pontozás: 10/10