Samantha Shannon: A Mímes rend

Sokan kritizálták a magyar borítót, hogy nem illik a könyvhöz. Meg kell jegyeznem, hogy bár a külföldi borító valamivel jobban illik a történethez (főleg a lepkék miatt), nekem a magyar borító ugyanúgy tetszik. 

Amikor kézbe vettem, először elvégeztem a szokásos kis „rituálémat”, ami a könyv megtapogatásából, belelapozásából és megszaglásából áll. Bár már az e-book világa egyre elterjedtebb, lássuk be, semmi sem fogható a nyomtatott könyv illatához, tapintásához. Persze az e-book olvasó annyival praktikusabb, hogy egy hosszabb útra akár ötszáz könyvet is magammal vihetek, nem szakadok meg, míg 4-5 olyan nyomtatott könyv, ami legalább ötszáz oldal igencsak tekintélyes súllyal bír. Na de alaposan elkalandoztam, jöjjön a könyv.

A történet három részre van tagolva: A lázadó, A Rephaiták titka, A monarchia napjai.

Könyvünk ott kezdődött, ahol az előző kötet zárult. Paige és társai menekültek a Sheol I-ből, vissza Scionba, ahol nem várt rájuk sokkal nyugodtabb élet. Menekülés közben sok társuk leszakadt, volt, aki meghalt, s volt, akiről semmi biztosat nem tudtak.

Senki nem nyugodhatott egy pillanatig sem, a veszély örökké a nyomukban járt, szinte már árnyként követte őket. Paige éppen csak megmenekült az egyik vészből, már ott várt a következő sarkon rá a másik. Folyton megverték, megvágták, megszúrták, üldözték, majd gyilkossággal vádolták, fenyegették.

Fordulatokban, cselekményekben nem volt hiány. A karakterek fejlettek, erőteljesek, felületesség egyáltalán nem jellemezte őket. Az írónő ügyelt a részletekre, ami szerintem nagyon fontos. Örültem, hogy több bepillantást kaptunk Eliza életébe, ahogy a többi mellékszereplőébe is. Utalást kaptunk Zeke és Nadine előző lakhelyére, és szerencsére a fiú közelebb is került hozzánk, míg Nadine sajnos erőteljes hanyatlást mutatott. Vakon Jaxon-t követte, mert utálta Page-et, s ezzel testvérét is elszakítva attól, akit szeret.

Már az előző kötetben sem kedveltem igazán Jaxon Hall-t, ebben a kötetben viszont már egyenesen utáltam. Sok dolgot megtudhattam róla, mégsem sikerült megkedvelnem. Ha pontos akarok lenni, a hideg síelt a hátamon, amikor arról olvastam, milyen helyzetekben kacagott fel. Főleg miután kiderült, hogy a Sápadt álmodó egy eszköz a számára, és bármikor odadobná az ellenségnek, ha a lány ellent mondana neki. Na meg ugye ott volt az a bizonyos 549. oldal, amikor úgy igazán ledöbbentem. Mindent kinéztem volna Jaxon Hall-ból, de ezt azért nem.

Már túl voltam kétszáz oldalon, és még szinte semmi szó nem esett Arcturus Mesarthim Nagymesterről. Az előző részben imádtam a Paige-el közös jeleneteket, így már nagyon hiányzott ebből a kötetből.  Aztán végre felbukkant. Annyira örültem, hogy végre ő is része lesz a kötetnek, hogy sikerült örömkönnyeket hullajtanom szegény könyvre.

Nick és Arcturus bemutatkozása nem igazán indult zökkenőmentesen, de büszke voltam a nagymesterre, hogy ennyire állta a sarat. Na meg persze Nick-re is, aki ebben a kötetben is igaz barátként viselkedett. Nagyszerű karakter. Arcturus után eddig ő a favoritom.

Tetszett, hogy a Nagymester újabb részleteket árult el Paige-nek a rephaitákról. Az meg különösen, amit a 369. oldalon mondott neki. A szívem hirtelen kivirágzott, úgy éreztem szárnyat növesztek. Annyira vártam már, hogy ez a mondat „elhangozzon”, még ha nem is ilyen formában számítottam rá. Amit hiányoltam a könyv első feléből, utána elkísérte a kötet második felét végig. Határozottan Arcturus párti lettem. Bár két külön faj, én szorítottam Paige és Arcturus furcsa kis románcának. Persze ez akadályokba ütközik, hiszen ott vannak a Rantenek, akik nem igazán néznék jó szemmel, ha a Nagymester összeszűrné a levet egy emberrel. (De ez kit érdekel? Én akarom, hogy sikerüljön nekik!) A Rantenek (Ranten = a megsebzettek) szintén rephaiták, de ők képviselik a „jók” oldalát. Legalábbis Nashira vérúrnőékkel szemben állnak. Márpedig az ellenségem ellensége a barátom. :) A viadal után történtek alatt pedig bebizonyították, hogy bármennyire is lenézik az embereket (mert szerintük az ember csak halált teremt), mégis kiálltak értük. Itt kezdtem el felnézni Terebelle-re és társaira, bár Errai-val kapcsolatban még kicsit bizalmatlan voltam.

Rengeteg minden történik a könyvben, az írónő egy pillanatig sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét. Egy rőtkabátos itt, egy rephaita ott, egy emita amott, a következő pillanatban meg már tolvajok, gyilkosok, zsiványok, mímes lordok és úrnők. Kétségbeesés, düh, elszántság, árulás, szeretet és szerelem, mind-mind megtalálható ebben a kötetben. Sok harc, vérontás, halál, és még nincs vége. Sok emberről kiderült, hogy nem az, akinek mutatta magát, és rejtett titkok kerültek felszínre. Egyik döbbenetből estem a másikba. Vajon mi várható még az elkövetkezendő kötetekben? Van esély arra, hogy kis csapatunk győztesen kerüljön ki ebből a háborúból? Esetleg arra, hogy pozitívan zárul a sorozat a sok vérontás után?

Remélhetőleg még sokat olvashatunk a már jól ismert szereplőkről. Eliza, Danica, Nick, Nell, Josh, Arcturus, Paige, Zeke és persze a Ranten-ek mind-mind közelkerültek a szívemhez. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben kiderül mi lett Michael sorsa, és hogy visszatalál-e a Nagymester oltalma alá.

Az írónőnek ihletben gazdag időszakot kívánok, hogy mielőbb megszülethessen a folytatás, mi pedig minél előbb olvashassuk! Nagyszerű történettel varázsolja el az olvasóit, és még sok hasonló varázslatra szüksége van az emberiségnek. Minden percét élveztem, mára pedig határozottan függővé váltam. Kérem a következőt!!! Ugye ti is? Ha igen, záporozzanak az e-mail üzenetek a kiadónak, hátha megérkezik a várva várt folytatás. 

Pontozás: 10/10, de csak azért mert ez a maximálisan adható. Kedvenc a kedvencek között is.