Fájdalmas-szép történet – Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

Az ember szíve bizony meg-megszakad ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmányélményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá.

Sokáig tologattam a kötetet, mert olvasás előtt nem néztem utána a könyvnek, fülszövegét pedig nem böngésztem végig. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a könyv egy meddő anyáról szól, aki csodával határos módon gyermeket szül, és az egész történet egy krimibe ágyazott félelmetes írás. Valószínűleg összekevertem egy hirdetéssel. Ezért most haragszom egy picit, mert előbb is sort keríthettem volna erre az édes rettenetre.

A sztori in medias res indít, de úgy, hogy attól olvasás közben bent reked a levegő. Vagy összeszorul a torok. A könyv a hat éves, kisiskolás Zach szemszögéből íródott, még hozzá kiválóan. Képzeld el, hogy hat éves vagy, sokadmagaddal plusz a tanítónéniddel bezárkózva egy szűk iskolai szekrénybe, amit egy kallantyú fog csupán. Azt pedig te tartod belülről, miközben kint egy fegyveres ámokfutó szedi áldozatait és a sok lövést csak a sikolyok zaja szakítja meg.

Erősen meglepett, hogy Navin első kötetes író, mert rettenet érzékletesen ír. Én már a könyv első pár oldalánál teljes gyomorgörccsel ültem szegény Zach miatt, nem utolsósorban azért is, mert nekem is van egy iskolás korú gyerekem. A főszereplővel már az elején felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami a könyv egész történetén végighalad. Traumával indítunk, de rögtön kapunk pánikot, bezártság érzetet is, hogy pár perc alatt teljesen kihúzzák a lábunk alól a talajt, és az addigi biztonságos kis világunk egy csapásra megváltozzék.

„A mai nap úgy kezdődött, mint egy rendes nap, de mostanra teljesen megváltozott. És Andy nem fekszik az ágyába többet, úgyhogy az ágya szépen bevetve marad.”

Andy ugyanis Zach bátyja. S mint a fentiekből is kiderül, a lövöldözés egyik áldozata. Zachnek nem elég elviselnie és feldolgoznia az iskolában tapasztaltakat, hozzájárul még ehhez a szülei és a család gyásza, a változás, a semmi sem ugyanolyan többé-érzés és a bűntudat.

„Az összes ember a házunkon túl ugyanazt csinálja, mint mindig. Én meg azon tűnődöm, vajon tudják-e, hogy itt, a mi házunkon belül minden megváltozott.”

Bűntudat, mert az öcsi-báty kapcsolatba bepillantva rádöbbenünk, Andy korántsem volt az a klasszikus jó gyerek és szuper tesó, mint ahogyan az pl. később a búcsúztatón elhangzik. Szabad ezért először egy kicsit felmérgesedni? Szabad emiatt egyszerre szomorúnak és megkönnyebbültnek lenni? Döbbenet, ahogy az írónő megjeleníti azt a gondolatvilágot, amiben egy hat esztendős mozog, sokszor fizikai mivoltukban kísérve az ambivalens érzéseket keltő testvér viszonyt, a megélt érzelmeket.

Főhősünk annyira okos és annyira cuki, mint egy rendkívül intelligens és édes hatéves. A veszteségeit és a biztonságérzetét pótlandó, visszanyúl a régi, szeretett plüsshöz, bunkit keres és alakít ki magának a házukon belül. Szükség van erre, ugyanis a várakozással ellentétben, a „rossz” báty halála nem többlet figyelmet eredményez felé a szüleitől, hanem éppen ellenkezőleg. És mintha ők sem ők lennének többé. Apa egy kedves, de teljesen elveszett, bizonytalan valaki, anya pedig. Anya pedig egy teljesen és tökéletesen idegenné lett ismeretlenné válik a gyász különböző fázisaiban. Olyan valaki, aki mellett Zach többé nem kiegyensúlyozott. A mi hatévesünkben tehát rendkívül összekuszálódtak az érzelmek, de van annyira okos, hogy érezze, ez nem jó, ha így marad, ezért festeni kezd. Mert az segít elkülöníteni őket. Ezáltal megérteni és feldolgozni is. Szerettem volna, ha a különböző, Zach által felvázolt színek is megjelennek a borítón, mert a jelenlegi fehér házikó nem takarja be az egész sztorit. A fehér – együttérzés szín, és bár Zach családja végül ennek köszönhetően válik újra Zach családjává, a könyv mondanivalója és a közben megélt érzelmek skálája sokkal-sokkal színesebb ennél. Csakúgy, mint a kisfiú által festett, a búvóhelye falát díszítő rajzlapok.

„Piros – Szégyenkezés Szürke – Szomorúság Fekete – Félelem Zöld – Harag Magányosság – Átlátszó Sárga – Boldogság Megvártam, amíg az érzelemképeim megszáradtak, akkor kihoztam a konyhából a ragasztószalagot, és kitettem őket a búvóhelyem falára. Ez jó hely nekik. Lefeküdhettem Andy hálózsákjára, és nézegettem az érzéseket. Most külön voltak, így könnyebben gondolkodhattam rajtuk.”

Míg Zach próbálja feldolgozni, hogyan lehet egyszerre ennyi különböző érzés egy emberben, a családon belüli hierarchia megbomlásán kívül a többi szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát is feltérképezzük. Így derül ki az osztálytárs Ricky anyukája és Zach apukája közötti viszony, illetve bepillantást nyerünk az áldozatok családjának fájdalmán kívül, az elkövető családi hátterébe is. Charlie, a jóságos, végletekig gyerekbarát iskolai biztonsági őr karaktere a színes hullámvasutunk egyik sötét mélypontja, fiát, az elkövetőt, ugyanúgy szerette, mint az áldozatok a sajátjukat, ő azonban eljött Charlie angyalaiért. Feldolgozhatatlan, örökké tartó fájdalom. Bűntudat. Szégyen. Szeretet.

„De emlékeztem, ahogy Charlie anyára nézett, amikor anya azokat a gonosz szavakat mondta neki. A szeme egészen nagynak tűnt, főleg, hogy az arca a megöregedéstől nagyon kicsi lett, és szinte ijesztő volt az összes kiálló csont. Az volt a legszomorúbb arc, amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogy nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia megölte az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna.”

A másik érdekes kérdés, ami szintén elgondolkodtatott és ráébresztett, hogy mennyi szemszögből is lehet vizsgálni ugyanazt a dolgot, az a szülő-gyermek kötelék kapcsán jött elő. Azt hisszük ugyanis, ha bármi baj, probléma, nehézség adódik, a szülő mindig ott van a gyereknek. És mi van a gyerekkel? Annyira fájdalmasan szépen ábrázolja Navin, hogy bizony a gyerek is ott van minden tragédia és rettenet közepén a szülő mellett. 100%-osan. Akkor is ha kellemetlen, ha ciki, ha máshol lenne, ha rossz.

„Anya fogta a kezem. Egyre jobban és jobban szorította. Már szinte fájt, mégsem próbáltam elhúzni tőle. Anyának szüksége van arra, hogy szorítsa, gondoltam.”

Az ember szíve bizony meg-megszakad oldalról oldalra, ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmányélményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá. Nem kis vállalkozás, ugyanakkor végtelen okos megoldás volt az írónőtől, hogy egy ilyen kemény történetet egy ilyen kicsi emberre bízzon. Nem kis vállalkozás, mert életkornak, megélt tapasztalatoknak, saját hangnak, mind-mind passzolnia kellett a kötetben. Ugyanakkor okos is, mert ha bejön, ki lehetne hitelesebb hang egy gyereknél? Zach hangja, az ártatlanság hangja. Személyében egy lapra tett fel mindent Navin, de ez a lap royal flush-nek bizonyult.

Forrás: Véda hangulatai