Randevú a Rámával

Régóta a polcomon pihent ez a könyv, és ez főleg a címének köszönhető. Sajnálatos módon abba a hibába estem, hogy a könyvet a borítója (címe) alapján ítéltem meg. Valahogy, ha új könyvbe akartam kezdeni és a pillantásom rátévedt, úgy voltam vele, hogy még nincs kedvem egy vallásos filozófiához, még akkor sem, ha sci-fi történetbe van ágyazva. Azonban egy kihívás kedvéért csak kézbe vettem. Már az első pár oldal után rá kellett jönnöm, hogy semmi köze a regénynek a valláshoz. A megnevezés mindössze abból ered, hogy a jövő emberei már kifogytak a görög és római istenek neveiből, és mikor egy új meteor közeledett a föld felé, a hindu vallástól kölcsönöztek neki nevet.

A XXII. században az emberiség már több bolygón és azok holdjain is megvetette a lábát, azonban a Naprendszerben lévő bolygók nem voltak biztonságban a meteorok, üstökösök becsapódásai miatt. Műholdakkal és megfigyelőállomásokkal telepítették be a bolygóközi teret, hogy a közeledő veszélyre időben tudjanak reagálni, és elkerüljék az 1908. június 30-hoz hasonló pusztítást. A XXII. század elején fedezték fel történetünk főszereplőjét, a Rámát, amiről utóbb kiderült, hogy nem meteor, még csak nem is kisbolygó, hanem egy 40 km átmérőjű henger formájú űrhajó.

A regény az Endeavour napkutató űrhajó és a Ráma találkozását dolgozza fel, azaz a napkutató legénységének behatolását a kihaltnak vélt idegen űrhajóba. Egy igazi kalandregény, útleírás.

A kötetet nevezhetjük ifjúsági regénynek, tudományos-fikciós írásnak, egyre megy. A lényeg, hogy Clarke stílusa magával ragadja az olvasót, és annak ellenére, hogy nem bővelkedik sok akcióban, szinte lapról-lapra falja az ember a sorokat. Olyan szépen elegyíti a tudományt és a fikciót, hogy észre sem vesszük, mennyire tele van fizikai törvényekkel és azok alkalmazásaival. Olvasás közben néha úgy éreztem magam, mintha még mindig az iskolapadban ülnék fizika órán, egy kísérlet vagy szemléltető bemutató közepén. Akármennyire furcsa is, engem jó érzéssel töltött el. Tudom, hogy egyeseket elrettent már a "fizika" szó magában is, de a kötetet olvasva megváltozna a véleményük.

A regényt 1973-ban írta Clarke, és ha eltekintünk a lyukkártyás történetektől, még ma is megállja a helyét. Sajátos humora, a fizika törvényeinek betartása és az ismeretlen megismerésére való törekvés teremti meg a clarki világot. Nem csoda, hogy több neves díjra is jelölték a regényt és ezekből sokat be is gyűjtött.

Talán annak is köszönheti a népszerűségét, hogy az idegenekben és a technológiájukban nem a rosszat keresi, nem ellenségképet kreál, hanem megértésre, felfedezésre és nyitott hozzáállásra sarkal. A regényben maguk a rámaiak nem jelennek meg, de az űrhajó mikroklímája és felszerelése sokat elárul róluk. De, hogy pontosan milyen céllal jöttek a Naprendszerünkbe, csak a történet végén tudjuk meg.

Norton kapitány és csapata lépésről-lépésre derítik fel a Rámát. A tisztelet az idegenek iránt abban is megmutatkozik ahogy ügyelnek arra, hogy ne hagyjanak maguk után szemetet. A tudomány oltárán nem áldozható fel minden, és ha valamit nem bírnak kinyitni, akkor nem erővel esnek neki.

A Ráma csodálatos világa előrevetíti az emberiség jövőjét, ahogy azt tette Clarke a Szigetek az égben című regényében is. Egy napon talán az utódaink is ilyen kisbolygó nagyságú űrhajón fognak élni, miközben keresik az Új Földet. Azonban addig még sokat kell tanulnia az emberiségnek, saját hibáiból és magáról az univerzumról is.

FORRÁS: Letya.hu