Nagyon vártam ezt a kötetet, valami klasszikus szépirodalmi felhangra gondoltam, olyan Szabó Magdásra, modernebb sztorival persze. Modern sztori pipa, az összes többinél erős hiányjel, hozzátéve jópár indokolatlan hasonlatot és még több klisét. Számomra sajnos csalódás a könyv, mindjárt mondom is, miért.
Igazán nem vagyok egy szőrös szívű kommenter, nem lételem a jól odamondogatás, lehúzás vagy pocskondiázás. De a kezdeti lelkesedésem a könyv olvasásával egyenesen arányban csökkent, és a végén már nagyon tudatosan oda kellett figyelnem, hogy megtaláljam a pici jót a sorok között.
Fura ez, mert végtelenül tisztelem a nőkben a kitartást, a keménységet, a megfelelést, és a bátorságot. Ebben a történetben elvileg mindez meg is van. Hiszen Dédé története egy szerelemből létrejött házasság, majd egy házasságból létrejött viszony ironikus, szembenézős belső monológja. Szembeállítja a nőket az irreális elvárásaikkal, a rózsaszín köddel és az önzőséggel, melyek sokszor jellemzik kapcsolataikat. Még az is tetszett (volna), hogy ennyire hétköznapi, hogy a könyvben megtörténtek mindennaposak, hogy a történet szereplői lehetnénk akár mi is. De számomra épp itt kezdett el hiteltelenné válni a női sorsot fitogtató sztori.
„Egykorvolt életünk a ki nem mondott szavaktól és félelmektől elmocsarasodott, és a mocsárban nem gyullad meg már semmiféle láng, csak egyre mélyebbre lehet süllyedni benne.”
A karakterábrázolás ugyanis nem tartozik a Feleséged története erősségei közé. Az ember lánya várna egy szenvedélyes, végtelenül őszinte önvallomást, ezt viszont az írónő a főszereplő Dédé barátnőjére testálja, tehát csak harmadik fél által elmesélt kivonatot, néha pedig bő lére eresztett mesét kapunk.
A főhős, Dédé, sajnos számomra kezdettől egy önmagát a párjában kereső nő volt, akivel nem tudtam azonosulni. Idegesítettek a vívódásai, melyek szanaszét zilálták az épp aktuális, harmadik kézből kapott cselekményt, amelyeknek együttérzést vagy izgalmat kellett volna kiváltaniuk. Nem tűntek összetettnek, hiányzott belőlük valami mélység és csupán feszélyezett nyafogás, hiszti maradt meg a feloldásra váró szituációkból.
A többi karakter is szinte átlátszó: Dédé férje, Máté, mintha egy árnyalak lenne, akivel a kapcsolat megromlása idején, mint falra kivetített képpel, hadakozna. Tőle csak András, a szerető lett színtelenebb. Egy konkrét tulajdonságot, momentumot nem tudnék vele kapcsolatban visszahozni. Értem én, hogy a sztori szempontjából lényegtelen András külseje, jelleme stb., mert a házasság ebben a szakaszában már mindegy ki a harmadik, csak törvényszerűen jönnie kellett valakinek, de... Akkor már sokkal izgalmasabb lett volna semmit sem mondani, csak érzéseket közvetíteni. Ha már E/3. személy, akkor belefért volna jóval több információ csepegtetése, amitől a karakterek élnek is a lapokon. Így maradt valami behelyettesítő szerep, kuszaság és egy adag hiányérzet.
Ugyanakkor a téma és benne a kérdésfelvetések tetszettek. Akadhatnak olyanok, akiknek hasonló szituációban már az is segíthet, ha olvashat arról, ami vele történik. A lelki, majd fizikai eltávolodás, a lelkiismeretfurdalás, az önigazolások mind-mind szimpatikus felvetések voltak ebben a kötetben, kár, hogy a megfelelő stílus (vagy annak hiánya) rontott az élvezeti értékén. Nem bántam meg, hogy elolvastam, érdekes tapasztalat volt női-anyai szemszögből látni egy párkapcsolat ilyesfajta viszontagságait, figyelemmel kísérni a főhősnő jellemének színe változását. A témaválasztás azt gondolom egyértelműen aktuális, a végkövetkeztetést pedig mindenki vonja le saját maga: bizonyos fordulópontokhoz érve vajon merre fordulna? Pont arra sodródna, mint Dédé, vagy egész biztosan másfelé kormányozna? Érdekes, talán nem is megválaszolható kérdés.
„És honnan tudjuk, hogy az érzelmeink valósak? Hogy nem csak kiszakadni szeretnénk valamiből? Mi a különbség a vágy és a szerelem között? Szerelemmé mélyülhet-e a vágy, ha bűnben született?”
