Patrik Svensson: Tenger a tengerben

Ez a svéd pasi nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhívja a figyelmet egy ember által kihalásra ítélt természet csodájára, valamint az angolnának emelt memorandum mellé még saját édesapjának is emléket állított. Ez pedig, egy szóval: lenyűgöző.

Kezdem személyessel, mert most tudom azzal kezdeni. A sok Tisza mellett töltött gyerekkori nyaraim egyikén, egy reggel a szomszéd, aki lelkes horgász is volt, átadott a kerítésen egy szatyor tekergőző valamit. A valamit ámulva csodáltam később egy vízzel teli hatalmas festékes vödörben, mert annyira furák voltak, hogy nem tudtam eldönteni, mik lehetnek. Angolnák voltak.

Apa azt mondta, nem tudja, megfőzi-e őket este a halászlébe a ponty mellé, anyám meg lelkesen bólogatott, hogy szerinte sem érdemes, olyan undorítóak. Apa azt mondta, nem, nem azért, hanem mert annyira különlegesek. Nagyon sokáig eszemben volt, hogy ezt majd meg kell érdeklődnöm, rá kell kérdezni a miértjére, de annyi rengeteg izgalmas történt ott nyáron – mint egyébként valamennyi nyár alatt –, hogy a dolog elsikkadt. Szóval, az angolnák bent várták a sorsukat egy hatalmas, vízzel teli vödörben, míg mi elmentünk a két sarokra lévő strandra. Délután a hátsó telekszomszéd néni jött be izgatottan, apámat keresve, hogy jöjjön gyorsan, mert tele van a kertünk vonagló kígyókkal. Persze az angolnák voltak. Az angolnák, akik kora délelőtt ismeretlen módszerrel kisiklottak a lefedett, magas falú vödörből, és úgy tekergőztek a fűben, mint a gorgóvá változtatott Medúza hajszálai. Keresték a hazavezető utat, mint azt Svenssontól most már megtudtam. Mert apát akkor ugyan elfelejtettem megkérdezni, de ő szerencsére megírta.

Meg jóval többet is annál. Egy olyan tökéletes, szépirodalomba ágyazott ismeretterjesztő kötetet, ami egészen egyszerűen páratlan és kihagyhatatlan olvasmány. Nem csak azért, mert olyan lélegzetelállító információkat oszt meg velünk, mint hogy az angolnák a Sargasso-tengerből kelnek útra Európa felé és áramlatokon keresztül, pici lárva alakjukban hosszú-hosszú kilométereket, plusz két átalakulást maguk mögött tudva érnek ide; hanem olyat is, hogy minden angolna ide tér vissza meghalni is. Legyen bármilyen messze, jöjjön bármilyen akadály, az angolna valami belső radar által vezérelve visszatér a Sargasso-tengerbe, hogy szaporodjon, majd elpusztul.

„Mert attól függetlenül, hogy milyen kort élt meg az angolna, nagyon úgy tűnik, valami módon le tudja állítani az öregedését. Ha a körülmények azt követelik meg, eltolja az utolsó átalakulást későbbre. Ha az angolna nem tud szabadon távozni a Sargasso-tenger felé, inkább át sem esik az utolsó átalakulásán, nem változik ezüstangolnává, nem lesz ivarérett. Inkább csak vár türelmesen évtizedeken át, mígnem a lehetőség hirtelen kinyílik, vagy végül elsorvad az életereje.”

Óh igen, szaporodás! Nem kisebb személy, mint Sigmund Freud is felboncolt pár száz angolnát, még mielőtt híres pszichoanalitikus lett volna, éppen azért, hogy az angolnák női, illetve hímivarszervét meglelje. Tekintettel arra, hogy az angolna máig nem adta meg a titkát, Freud kudarcot vallott, de azért a könyvnek köszönhetően érdekes elmélázni azon, hogy Freud a későbbiekben éppen az (elfojtott) szexust kutatta évekig, amivel itt Triesztben kudarcot vallott.

„Természetesen Freud és Jacoby nem voltak tisztában azzal, hogy az angolnának nem alakul ki látható nemi szerve a szükségesnél korábban. Átalakulásai nem csupán felszínes alkalmazkodások a körülményekhez, hanem egzisztenciális jellegűek. Egy angolna akkor válik azzá, amivé válnia kell, amikor megérik rá az idő.”

Az az igazság, hogy számtalan példát tudnék sorolni, izgalmas tényadatokkal arról, hogy például hogyan élnek túl több évtizedet ezek a csodás lények kb. tetszhalottként, fogságban, abban a reményben, hogy folytathatják útjukat a célállomásig, de egyik sem lenne közel sem olyan pompás, mint ahogyan Svensson leírja. Nem elég, hogy a stílusa kitűnő – sőt, számomra az is meglepő volt, hogy egyáltalán van neki –, hanem bámulatosan kreatív is. Olyan számtalan, fordulatokban gazdag, kiváló asszociációkban bővelkedő szemszögekből mutatja be a természettudományok Szent Grálját, hogy az ember lánya, csapot-papot otthagyva, azonnal elsietne tengerbiológusnak tanulni, feladva ezzel gyerekkori First Lady/űrhajós álmait. A könyv ugyanakkor okos és hiteles természetvédelmi propaganda is, számos már kihalt élőlényt elénk idéz és csodás, víz alatti atmoszférát teremt.

Nem tudok elmenni szó nélkül a borító mellett sem, mely nem csak szemet gyönyörködtető, hanem teljességében ábrázolja a regény történetét. Igen, regényt írtam. Mert látjátok ott fenn a csónakban a sapkás férfit a pici gyerekkel? Ez a svéd pasi nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felhívja a figyelmet egy ember által kihalásra ítélt természet csodájára, valamint az angolnának emelt memorandum mellé még saját édesapjának is emléket állított.

„Apa nagyon szerette az állatokat, de időnként megölte őket. Nem mulattatta őt a dolog, nem élvezte az erőszakot, csupán megtette, ha helyesnek vélte. Azt nevelték bele, hogy az embernek nemcsak fölénye és hatalma van a többi élőlény fölött, hanem felel is értük. Dönteni kell életről és halálról. Nem mindig egyértelmű, hogyan kell élni ezzel a lehetőséggel, mikor helyes az egyik vagy a másik döntést meghozni, de attól még a felelősségtől nem lehet megszabadulni. És ezt a felelősséget tisztelettel kell viselni. Tisztelettel az állat iránt, az élet iránt és egyúttal a felelősség iránt.”

Ez pedig, egy szóval: lenyűgöző. Ugyanis hiába olvastam el a könyvet már háromszor kb. három hét alatt, még mindig nem sikerült megfejtenem, egy elsőkötetes író hogyan tud ilyen gyönyörű prózát alkotni egy apáról, filozófiai kérdésekről, hitről, származásról, a létezés eredetéről és halálról megindítóan, miközben a következő oldalakon rád zúdít meghökkentőbbnél meghökkentőbb tudományos adatokat úgy, hogy az a legkevésbé sem száraz, hanem könnyen befogadható, sőt, már alig várod a következő adagot. Rejtély. Patrik Svensson olyan csodája lett számomra a tudományos ismeretterjesztő irodalomnak, mint az angolna a vizek élővilágának. Végtelenül szimpatikus gondolatokkal bíró, nagyon tehetséges ember.

„És egyáltalán, hogyan formálhat bárki jogot egy olyan képlékeny dologra, mint az áramló víz?”

Olvassa, aki nyitott az újra, a régire, a szépre, az izgalmasra, a horgászatra, az emlékek felidézésére, a természettudományokra, vagy egyszerűen csak szeretne egy jó könyvet elolvasni. Mert ez az.

Forrás: Véda hangulatai

P.S: A bejegyzés megírása után olvastam a hírt, hogy „2019. november 25-én zajlott Stockholm szívében az August-díj átadója (ami megfelel a Booker-díjnak vagy a Nemzeti Könyvdíjnak), és az ismeretterjesztő irodalom kategóriában a zsűri felismerte a kis angolnás könyv zsenialitását és Patrik Svenssont hozta ki győztesként. A díj hatására Svédországban 22 000 keményfedeles példányra érkezett megrendelés az eredmény kihirdetése után – ezzel a Tenger a tengerben elérte a 70 000 nyomtatott példányt Svédországban!”