Nora Roberts: A gyűjtő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

A szereplőkről:

Lila Emerson: Női főszereplőnk külsőre átlagosnak mondható. Középtermetű, vékony, barna hajú, huszonnyolc éves. Hat éve hivatásos lakásfelvigyázóként dolgozik, amit imád csinálni. Lakásfelvigyázói munkáját inkább szórakozásnak, kalandnak tekintette, hiszen közben írói babérokra tört, ami szépen jövedelmezett. Célközönsége a tizennégy és tizennyolc év közötti tinik voltak, s bár nem aratott első regénye osztatlan sikert, azért elég sok lelkes rajongót sikerült vele bevonzania. Regényének második része megjelenésre vár, a harmadikat pedig épp írja (a könyv utolsó harmadában be is fejezi). Tehát elmondhatjuk főhősnőnkről, hogy sokrétű érdeklődése van, emellett szereti az állatokat, egy kicsit rendmániás, nagyon makacs, önálló jellem. Szereti maga intézni a dolgait, nehezen fogadja el a változásokat, persze ez kissé ellentétes személyiségre utalhatna, ha nem olvasnánk végig a történet, de ugye én megtettem, s ti is megfogjátok. Egy napon tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami alapjaiban változtatja meg az életét. A történet előrehaladtával egyre jobban kirajzolódik a személyisége, s egyre jobban megkedvelhetjük a karakterét.

Julie Bryant: Lila legjobb barátnője. Harminckét éves, magas, vörös hajú, telt idomú. Mérsékelten divatmániás, művészeti vezetőként (egy galéria igazgatója) dolgozik, elvált, és barátközpontú. Abszolút kedvelhető karakter. Külön öröm, hogy Luke és ő a főszereplők legjobb barátai, így sokat tudhatunk meg róluk a történetet olvasva.

Ashton Archer: Ő a férfi főszereplő. Sűrű, sötét zilált haja van, borostája és zöld szeme. Lila szerint Thomas (a macska akire vigyáz) szemére hasonlít. Ahogy azt már a fülszövegből megtudhattuk, öccse, Oliver szintén meghalt aznap este, amikor Lila szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Igazi művészlélek, nagyszerű képei élethűek, varázslatosak. Összetett személyiség, családközpontú. Mindig, mindenre keresi a választ, ő a nagytestvér, aki mindenki támogatója. Határozott, erős jellem, ugyanakkor az érzelmeit sem fél kimutatni. Mindent megtenne a szeretteiért, s ezért számomra ő az egyik legpozitívabb karakter.

Luke Talbot: Ashton egyik barátja. Világoskék szemű, sűrű, barna hajú, magas, széles vállú, erős karú, nagy kezű férfi. Egy pékség tulajdonosa, akiről első olvasásra nem gondoltam volna, hogy azzal tölti a napjai nagy részét, hogy sütöget és cukormázzal vonja be a muffinokat és egyéb finomságokat. Imádtam, hogy egyszerre volt erőt sugárzó, talpig férfi, ugyanakkor a foglalkozása nem valami macho-s. Sok minden kiderül róla, ő is összetett személyiség, aki tud meglepetést okozni az olvasóknak.

Fitzhugh és Morelli: rendőrök, akik a 11. emeleti lakásból kizuhanó nő ügyében intézkednek, elsőként érkeznek a helyszínre, és Lila velük osztja meg először azt, hogy mit látott. Sajnálatos módon ők túl sokáig nincsenek képben.

Waterstone és Fine nyomozók: a kihallgatást és nyomozást folytatók. Waterstone már az elején elnyerte a szimpátiámat, ám Fine nyomozóval kapcsolatban ellenérzéseket tápláltam. Ő egy igen ellentmondásos személyiség a történetben.

Jai Maddok: Hosszú, fekete hajú, ázsiai nő, aki a főnöke megbízásából kiiktatja a nem kívánatos személyeket. Egyfajta tisztogató, nem épp a becsületes fajtából. Iszonyatosan rühelltem a nőt. Egy dolog a kleptománia, más dolog hogy egy hidegvérű szuka.

Thomas és Earl Gray volt a két nagy kedvencem. Szerintem ha belevágtok a könyvbe, tudni fogjátok miért írtam. ;)

A történet fordulatokban gazdag. A szereplők kidolgozottak, a cselekmény folyamatos, az írónő pedig mindig előrukkol valami új információval, ami nem hagyja az olvasó kíváncsiságát szunnyadni. Olvasás közben végig éreztem a véráramomban az adrenalint, ahogy együtt izgultam, nyomoztam a szereplőkkel, vagy épp meggyászoltam a szeretteiket. Imádtam a Julie és Lila, illetve Luke és Julie közötti szálakat, a megismerkedésük történetét. Az biztos, hogy az ember álla garantáltan a földet verdesi, amikor a nők elmesélik hogyan lettek barátnők.

Arról nem is beszélve, hogy milyen szálak futnak keresztül kasul a történetben.

Ahogy azt már megszokhattuk, Nora Roberts ebben a könyvben is tökéletes egyensúlyt teremtett a hangulatok, érzelmek, stílusok között. A történet fő szála a krimi, azonban kellő mennyiségben van benne romantika és humor, ami miatt kiegyensúlyozott a történet, nem sarkos és monoton. Az érzelmi skála elég sok pontját megjárhatja az olvasó, hiszen az egyik pillanatban izgatott, a másikban már mosolyog egy vicces jeleneten, vagy meghatódik egy másikon. Imádom, hogy sokszínű, és nem hagyja ellaposodni a történetet. Bár az első száz oldal után elég sok információ van a birtokunkban, még mindig tud meglepetést okozni. A történet végéig fenntartja a figyelmet, ad információkat, és hagyja, hogy a saját következtetéseidre juss, majd utána kiderül, hogy jól tippeltél vagy sem. A könyv elolvasása után azt éreztem, hogy így kerek az egész. Ahogy a mondás tartja: „Minden jó, ha a vége jó.” Imádtam minden betűjét, izgultam, dühös voltam, nevettem, sírtam (a legvégén), s mindent egybevetve újjászülettem a történet olvasása közben. Kell ennél több?

Külön tetszett a történet részekre tagolásánál hagyott egy-egy idézet. pl. második résznél: „A rokonainkat a sorstól kapjuk, de a barátainkat mi magunk választhatjuk.” /Jacques Delile/

Egyetlen apróság, aminél feljajdultam, méghozzá a 147. oldalon:

Szia, Ethan, hogy van?

Na vajon mi sántít nekem ebben a mondatban? Tegezve köszön, aztán magázódva kérdez. Hozzáteszem, a társalgás további része is magázódva folytatódik. Ez a baki fájt.

Amúgy ezzel a könyvvel az a legnagyobb baj, hogy szinte lehetetlen letenni. Komolyan! Elkezded olvasni, aztán csak azt veszed észre, hogy már a felénél jársz, és az idő is későre jár. Azért csak tovább olvasod, majd mikor felnézel, nem percek, hanem órák teltek el, és a könyv háromnegyedét már megetted. Aludni kellene, ehelyett mit csinálsz? Szemezel a könyvvel, majd kínzó lassúsággal érte nyúlsz, majd visszateszed. Önuralmad végén jársz. Mit csinálsz? Tovább olvasod a lámpafénynél, vagy lefekszel aludni, amiről tudod, hogy forgolódni fogsz, mert érdekel a könyv vége? Ha tovább olvasod, másnap szidod magad, mert nagyon gyorsan a végére értél, és nincs az a jóleső napindulás, hogy ma még egy jó könyvet be kell fejezned. Viszont ha másnapra hagyod, éjjel nagyon kínkeservesen alszol csak el. Ez bizony kérem szépen a huszonkettes csapdája.

Határozottan éreztem ennél a könyvnél is, hogy túl rövid. Egy jó könyv lehet akármekkora terjedelmű, a végén úgyis rövidnek fogod érezni, mert vége, és nem marad más, mint a végtelen szomjúság, hogy újra átélhesd az érzelmek kavalkádját, amit olvasás közben.

Részemről ez a könyv is tíz pontos.