Néhány gondolat Benyák Zoltán Az utolsó emberig című regényéről

Valamiért magyar szerző könyvét mindig nehezebb értékelnem, vagy azért, mert annyira jó, hogy csupa ömlengős közhelyeket gondol róla az ember és minimum szinonima szótár kell egy normális és nem elcsépelt jelzőért; vagy azért, mert annyira azért nem jó, és hát ki szereti szapulni azt, ami hazai...

Benyáktól eddig a Csavargók dalát olvastam, ami nagyon tetszett, a maga szürreális, fájón sötét stílusával, de kérdőjeleket hagyott maga után bennem, kicsit hiányzott a végkövetkeztetés, összecsapottnak éreztem a befejezését, mint amikor valaki borzasztó terhet cipel hosszú ideig és végre ledobhatja. Aztán belevágtam Az utolsó emberig című új kötetébe és leesett az állam. Mondjuk már a borítótól is, de a külcsín a könyveknél különösen sokszor tévútra viszi az embert, de ez esetben tökéletesen illusztrálja a belső mondanivalót. Meg szép is, na.

A regény egy nagyon érdekes, mondhatnám vakmerő vállalkozás. A történet ugyanis 1588-ban, a nagy felfedezések korában indul egy hajótöréssel, és valahová a nagyon távoli jövőbe vezet, hogy végre véget érhessen. Hogy mi? Hát ez az! Egy ősi történet, az emberiség drámája, jó és rossz párharca. Örök erkölcsi dilemma, feloldhatatlan ellentét. Benyák nem másra vállalkozott, mint hogy egy monstre utazásra vigye az olvasót világokon és korokon át, afféle Az ember tragédiája utóérzéssel. Sikerült.

Ki irányítja a történelmet? Az isteni gondviselés? A gonosz mesterkedése? Az ember? Az egyén vagy a tömeg? Az efféle kérdések már a Madách dráma kapcsán is felmerültek, ám amíg ott az első emberpár áll a főszerepben Luciferrel együtt, itt egy másik hármas, az első testvérpár lesz az origó egy női karakterrel kiegészülve. Jó és rossz párharca, újjászületések sorozata, örökre megválaszolatlan kérdések belső dilemmája zajlik több, mint 300 oldalon.

Különlegessége a könyvnek, hogy az egyes fejezetek olyan jól elválnak egymástól, és annyira különböző eseményeket, különböző korokat elevenítenek meg, hogy időbe telik, mire az ember lánya észbe kap: ez bizony nem novellafüzér, hanem összefüggő szép, kerek történet. Mikor ráeszméltem, miféle mesteri huncutság áldozata lettem, bennem azért felvillant egy másik könyv is: David Mitchell Felhőatlasza. Azt is szerettük.

„Mi a nagy riválisok. Az árnyék és a fény, ha patetikus akarok lenni; a tűz és a víz, ha törzsi; tigris és bárány.”

A regény legnagyobb értéke számomra a sokszínűsége mellett az, hogy végig hiteles tud maradni. És minden szempontból hozza is a kívánt színvonalat. Sade márki Franciaországa, Hasfelmetsző Jack Angliája vagy az utópikus, jövőbeni állam színtere, nemcsak a helyszínek váltakozása miatt izgalmas kihívás, hanem legalább ugyanennyi műfaji sajátosságot is magában foglal. Meglepő, hogy míg például Madáchnál Lucifer kalauzolja a különböző színeken keresztül Ádámot, az „útvezető”, a megelégedéssel ironizáló ördög, egy olyan jövendő képét festi le, melynek alapja a kétely, felépítménye pedig a tragikum; itt, ha úri kedve úgy tartja, az olvasó maga is Luciferré válhat. Szívfájdalmam, hogy a Nő a kötetben oly kevéssé volt tudatában saját szerepének, és gyakorlatilag passzív főhősként, befolyással bíró naivaként követi a duót századokon át. Különleges, szinte kézzel foghatóan érzékletes atmoszféra burkolja be mindezt, ami többek számára nyomasztónak tűnhet, szerintem viszont sokkal inkább realisztikus.

„Tudod, a magam részéről úgy látom, hogy az ember egyre kapkodóbban él. Nem képes már tudomásul venni, hogy egy élethossz alatt alig néhány dologgal tud érdemben foglalkozni. Mindent akar. Habzsolna. Ebből aztán pokoli gyorsasággal egyre több művészeti irányzat, politikai ideológia, vallási hóbort, szokás, trend,divat üti fel a fejét. Gyorsabban nyílnak el, mint a legrövidebb életű virág, úgy lobbannak fel, mint a szilveszteri tűzijáték szikrái az újév egyetlen pillanatában. A korunk sűrű és tömény. Nem lehet eligazodni benne, annyira fullasztó. Mintha mézbe mártottak volna, és most abban kellene lélegeznünk.”

Benyák már a történet legelejétől nem kíméli olvasóit, gyomorforgató jelenetekkel ábrázolja az emberség elvesztésének pillanatait. A kötetet erős filozofikusság, szimbolikus gondolkodás jellemzi, olvasmányos stílusa miatt ugyanakkor az embernek nem okoz különösebb nehézséget belemerülni ezekbe a mélységekbe.

A több más könyvvel felfedezhető párhuzam ellenére az is nagyon tetszett, hogy az író végig okosan egyensúlyozott. Egy kicsit Az ember tragédiája, egy kicsit Felhőatlasz, egy kicsit Pi élete is... de mégis nagyon Az utolsó emberig. Ha belegondolunk, azt már a Szentírás óta tudjuk, hogy Isten a jó és az ősellensége a Sátán a rossz, a gonosz. Isten nem köt kompromisszumot, nem alkuszik meg és a Sátán is hasonlóan van ezzel. Természetesen a Sátán nem mondja önmagára, hogy ő a rossz, a gonosz, hanem a világosság angyalaként igyekszik feltüntetni magát és elhitetni mindenkivel, hogy ő a jó. Erre csak úgy képes, hogy a régi módszerhez folyamodva kétségbe vonja Isten örök és megváltoztathatatlan rendjét a jóval és rosszal kapcsolatban. Jónak mondja a rosszat és igyekszik meggyőzni erről az embereket. Ennek az lesz az eredménye, hogy megfordítja az isteni értékrendet azt mondva jónak, amit ő képvisel és az lesz a rossz, amit Isten igéje mond. A Sátán kedvelt módszere az összezavarás, az örök értékek kétségbe vonása és viszonylagossá tétele az emberekre bízva, hogy az ember maga döntse el, neki mi a jó és mi a rossz.

Ezt a történetet dolgozta fel Benyák Zoltán egy csodálatos, modern, sok-sok darabos, rendkívül fantáziadús irodalmi puzzle-t alkotva. Örülök, hogy egy-két darabkáját saját mércém szerint magam is összerakhattam.