Naomi Alderman: A hatalom

Szóval mit tennél, ha egy napon nőként hatalmad lenne a férfiak fölött? Úgy értem olyan fizikai erőt, képességet birtokolnál, amitől a férfi nem lenne többé az erősebb nem. Élnél vele, vagy sem? Vagy csak egy kicsit kipróbálnád, hogy ne kelljen többé elviselni az utánad füttyögést az utcán, az alig észrevehető tapizást a villamoson, vagy a végtelen jópofának vélt pajtáskodást a munkahelyen? A szórakozóhelyen boldog, önfeledt tánc közben kizökkentő bunkó beszólásokkal mi a helyzet?

„Csak azért teszünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mert tanácstalanok vagyunk.”

Pedig fejben, elméletben, olyan okosak vagyunk. Mindent pontosan, jól végiggondolva, A, B, C, D tervet kidolgozva agyban előre lemeccselünk. Aztán meg a gyakorlat már az első percben behoz egy soha elő nem fordulható Q tényezőt, és megdöbbenünk.

Mit tennél, ha egy napon nőként hatalmad lenne a férfiak fölött? Úgy értem olyan fizikai erőt, képességet birtokolnál, amitől a férfi nem lenne többé az erősebb nem. Élnél vele, vagy sem? Vagy csak egy kicsit kipróbálnád, hogy ne kelljen többé elviselni az utánad füttyögést az utcán, az alig észrevehető tapizást a villamoson, vagy a végtelen jópofának vélt pajtáskodást a munkahelyen? A szórakozóhelyen boldog, önfeledt tánc közben kizökkentő, bunkó beszólásokkal mi a helyzet? Ugye kezd érlelődni a gonosz kis mosoly a szád szögletében? Nem okoznál nagy fájdalmat, csak egy kicsit odacsípnél, hogy azért vegye észre magát, hogy ne kelljen több pökhendi, arrogáns, félvállról odavetett mondatot hallani lekezelően? Csak egy minimálisan szabadjára engedni és használni azt a hatalmat biztosító energiát, ami lehetővé teszi, hogy a sokadjára elfojtott sérelmeknek, amelyek a békesség, a gyerek stb. miatt gyűlnek benned, legyen már egyszer vége... Vagy mi lenne, ha ezáltal végre felhívhatnád magadra a figyelmét, ha innentől nem lenne mindig az, amit ő akar, csak azért, hogy ő legyen a nagy és okos férfi, aki terelgeti a gyenge, határozatlan nőt. Nem is fájna nekik nagyon, csak pár pillanatig... és akkor is csak kicsit.

Félek, eszedbe jutnának a korábbi sérelmek... Amikor a lelked tiporta... Amikor a fejed mellé ütött a falba, aztán persze ezerszer is bocsánatot kért. Vagy nem mellé... Vagy gyerekkorodban az apád, vagy később az a gusztustalan főnököd. A kollégád, a szomszédod, az edződ. Óh, akkor Te szerencsés vagy. Neked nem volt ilyen élményed. Így minimum huncutságból használnád. Rossz hírem van: másnak viszont volt. Akit valakinek a bátyja, apja, kedvese bántott meg. Lehet, hogy épp a Tiéd. És annak a másnak is van hatalma, pont úgy, mint Neked. Pont úgy, mint majdnem minden nőnek ezen a bolygón. Gondolod nem szeretnének visszavágni? Gondolod nem bosszulnák meg?

„Mostanáig azt tanították nektek, hogy a férfi a nő ura, miként Jézus az egyházé. Én pedig azt mondom, hogy a nő uralkodik a férfin, ahogy Mária vezetgette újszülött fiát, kedvességgel és szeretettel. Mostanáig azt tanították nektek, hogy az ő halála eltörölte bűneiteket. Én pedig azt mondom, hogy semmilyen bűn nem töröltetett el, hanem mind egyesül az igazságosság eljöveteléért. Számos igazságtalanság van, és a Mindenható úgy akarja, hogy fogjunk össze és köszörüljük ki a csorbát.”

Ja, és a huncutság. Ha már fizikailag is erősebbek lennénk a férfiaknál, és a felcserélődött szerepek és atrocitások miatt egyébként is meggyöngülnének, mi akadályozná meg, hogy gyönyörre (is) használjuk őket? Egyáltalán mire lehetne használni még őket ezek után? Lehet, hogy utódnemzésen kívül nem sok mindenre?

Végtelenül riasztó, apokaliptikus, feje tetejére állított és szilánkos tükörországot épített fel Alderman a hatalom darabkáiból. Egy olyan világot, melyben a férfi a nő alárendeltjévé válik, minden értelemben. A férfiak egy idő után nem vezethetnek, nem szavazhatnak, sőt tulajdonképpen önállóak és függetlenek sem lehetnek, hiszen csak egy hivatalos, okmányba bejegyzett gyám által mozoghatnak szabadon. Innen már csak néhány gondolatnyira vagyunk a nemi erőszak, a munkatábor, a kínzás és a gyilkosság fogalmától.

Mi akadályozná meg, hogy egy olyan világban, ahol a férfi a gyengébb nem, ezek a dolgok megtörténjenek? Könnyítsem meg a kérdést? Akkor kérdezzem inkább úgy, ki akadályozná meg? Számomra itt jutott el az egész regény a mondanivaló kulcskérdéséhez? Van-e jelentősége ki a nő, és ki a férfi?

„A nemi szerep egy itt a piros, hol a piros játék. Mi a férfi? Nem nő. Mi a nő? Nem férfi. Bökj rá, üres. Kukkants be a skatulyák alá: nincs ott semmi.”

Innentől az, hogy férfi, nő, a világon semmit nem jelent többé, üres skatulyává válik mindahány szerep, címke. Ne legyenek illúzióink, Alderman tökéletesen megjeleníti, hogy lecsupaszítva egyikünk sem jobb a másiknál. Úgy véled a női mivoltunkból fakadóan ez egy empatikusabb, elfogadóbb és szeretőbb világ lenne? Adj korlátlan, természetfeletti hatalmat egy nő kezébe és győzd csodálni, ahogy Hitlerszerű fúriaként a férfiakat zsidók módjára koncentrációs táborba zárva, ámokfutásba kezd.

„– Így kezdődik – mondja UrbanDox. – Megpuhítanak, hogy gyöngék és riadtak legyünk. Mindez egy terv része. Azért csinálják, mert erre utasították őket. Tunde azt gondolja, nem, nem azért. Hanem, mert megtehetik.”

Végtelenül tetszett, hogy a tipikus női klisék, sőt egyáltalán a szerepek nem kaptak semmiféle hangsúlyt a regényben, igazából bármilyen közös jellemző alapján kiválasztott random csoport kaphatott volna „hatalmat”, de férfi és nő szembeállítása, párhuzama már csak az érzelmi hullámvasút miatt sem hagyja az olvasót kint rekedni a történeten. Szereplővé válsz így, vagy úgy. Hiszen érintett vagy. A könyv másik nagy erőssége a főszereplők karaktere. Az öt szemszögből végigfuttatott történetvezetés ugyan néhol igenis túlburjánzó, amely itt-ott számomra az élvezhetőség minőségére ment, ugyanakkor tagadhatatlanul okosan segített abban, hogy minden oldaláról megismerjük és körbejárjuk a hatalom természetének torz szobrát.

A provokatív, váltott szemszögben íródott kötet végét csak egy szóval tudnám minősíteni: zseniális. Az addigra már egészen leült, és sablonos befejezéssel előrevetített sztorit nálam konkrétan egy teljes csillaggal húzta fel az értékelésben. A másik, amire nagyon érdemes figyelni, a lassú folyamként, ismételgetve ismételt állítások, mondatok a történet előrehaladtával, egy-egy új szóval gazdagodnak, melyek hatalmasat lendítenek a szinte kézzelfoghatóan leírt változásokon. Ilyen pl. a „puncifej”. (Pöcsfejről itt már senki sem beszél)

Alderman intim közelségbe hozta és tolta, jó közel az arcunkba a hatalom természetét, a nemi szereptől függő-független érzelmi akciókat és a reakciókat. Az írónő stílusa számomra ugyan nehezebben megszokható/megfogható egy átlag új szerzőénél – amit még így első könyvnél nem tudok mire vélni –, de legyen bármilyen érdes is, hálásak lehetünk, hogy felhívta figyelmünket A hatalomra.

„A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik; önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz; a saját törvényeinek engedelmeskedik. (…) Akármilyen bonyolultnak tűnik is fel, a valóságban még annál is összetettebb. Gátlástalan és szertelen, akárcsak az óceánba tartó folyók, akárcsak a villámlás.”

Forrás: Véda hangulatai