Mona Awad – Nyuszika

Óh, Nyuszika, ez nem ér! Úgy át lettem verve, hogy még mindig pillogok. Nem olvastam Mona Awad előző kötetét, az Antilányregényt, de a molyos vélemények alapján annyit tudtam, hogy az írónő nem egyszerű témákat feszeget a felszínt kapargatva, tehát nem chick litre számítottam. Viszont szokásommal ellentétben kénytelen leszek beidézni ide a fülszöveget, csak hogy érzékeltessem, mi tévesztett meg ennyire:

Samantha egy elit egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas hallgatója, akit felettébb taszít a prózaíró klub tündibündi, dúsgazdag lánykáinak négyfős klikkje. Akik Nyuszikának szólítják egymást. Akik rendszeresen úgy ölelkeznek össze, mintha eggyé akarnának válni. Egy nap Samantha meghívót kap a Nyuszikák legendás Szutyok Szalonjába és azonnal magába szippantja a klub varázs(gombá)s világa. Olyannyira, hogy hanyagolni kezdi Avát, a legjobb barátnőjét és a tanulmányait is. Egyre mélyebbre merül a Nyuszika-kultusz sötét, baljós, cukormázas világában, és bekapcsolódik a lányok Műhelynek nevezett rituáléiba. Valóság és képzelet határvonala immár teljesen elmosódik; az őt Avához, illetve a Nyuszikákhoz fűző baráti szálak pedig életre-halálra összegabalyodnak."

Nos, azt gondoltam, ez a könyv a kirekesztésről, egyetemi önmarcangolásról, esetleges barátságról, emberi kapcsolatokról, netán drogfogyasztásról és némi személyiségfejlesztésről szól majd. Hát nem. Vagy de. Istenem, Nyuszika, ki tudhatja?

A Nyuszika ugyanis tényleg egy önmagát kereső fiatal, egyetemista nő kalandja, ugyanakkor egy végtelen furcsa önismereti utazás, melyhez leginkább a szürreális, sajátos, sőt a horrorisztikus jelzők illenek. Nincs benne az égvilágon semmi csajos vagy cuki. Vagy nyuszis. Ja igen, nyulak. Nekem első körben, miután felszedtem az állam a padlóról, mert kezdett beszippantani ez a kissé pszichedelikusnak tűnő lázálom, egyből az Alice Csodaországban jutott eszembe. Meg Wes Anderson világa. Aztán ahogy főhősnőnkkel, Samanthával kezdtek furcsa dolgok történni, köszönhetően a négy különös csoporttársnő Szutyok Szalonjának, úgy lett egyre inkább az az érzésem, hogy Mona Awad mindeközben végtelenül jól szórakozik rajtam, és csak egy célja van, hogy Samantha írói hangjának megtalálása okán alaposan kiröhöghessen.

Szóval a fókuszban lényegében Samantha, illetve az írói-alkotói folyamat áll, amely számos meghasadt lelkiállapotot, keresési válságot mutat be egész pöpec kis asszociációs játék során. Itt semmi nem az, aminek látszik, itt nem csak a főszereplőnő, de te sem fogod tudni, hogy a megjelenített szereplők egyáltalán valósak-e, vagy csak Samantha „varázsgombázásának” szüleményei, holott sűrűn lehet, hogy a velük történt események nagyon is lezajlottak. Hah!

A leginkább az tetszett a kötetben, ahogy az írónő azokat a helyzeteket hozta, amikor a valós vagy vélt elvárások miatt mennyire másképp viselkedünk és kommunikálunk, mint ahogyan magunkban valójában gondolkodunk.

„-Te mit gondolsz, Samantha? – kérdi Fosco. Azt, hogy ez egy beképzelt, hatásvadász szarkupac. Hogy nem mond semmit, nem ad semmit. Hogy nem értem, és valószínűleg senki sem érti, és soha nem is fogja. Hogy a meg nem értettség olyan kiváltság, amire nekem nem telik. Hihetetlen, hogy ez a csaj pénzt kap azért, hogy itt legyen. Szerintem bocsánatot kéne kérnie a fáktól. Egy egész álló napig ott kéne térdepelnie az erdőben, és esdeklőn a rezgőnyárfákra meg a tölgyekre kéne függesztenie a bágyatag, könnyes szemét, meg a ki tudja, még milyen fákra, amelyekből papír készül, és ezt kéne mondogatnia: Kurvára sajnálom. Sajnálom, hogy azt képzelem magamról, hogy olyan baromi érdekes vagyok, amikor napnál világosabb, hogy nem vagyok érdekes. Megmondom, mi vagyok: egy dögunalmas fagyilkos.”

Persze a valóságban Samantha először mélyen hallgat, majd mond valami általánosat, de legalábbis kedveset. Szuper tükör ez, amibe időnként sajnos mindannyiunknak bele kellene néznie. Igazából összességében fogalmam sincs, hányadán állok a könyvvel, a társadalomkritikán és az előbb említett, önmagunkkal történő szembefordításon kívül leginkább Awad stílusa és a leíró részek tetszettek. Nekem ennyi ugyan kevés a boldogsághoz, és a szédülést sem keresem különösebben, ha túl hosszan tart, ez a könyv viszont egy hatalmas bukfenc a nyúl üregébe.

Azt gondolom, az fogja igazán élvezni a könyvet, aki kedveli az absztrakciót, aki nem fél elmerülni egy szürreális világban, ahol a világon semmit nem szabad készpénznek venni, mert semmi nem egyértelmű, de legalábbis a végletekig fura. Szeretem az intelligens könyveket, és ez biztosan az, mert olyan bizarr metaforákat, sőt szimbólumokat használ a vágy, az elszigeteltség, a barátság és a magány megjelenítésére, amilyenekkel máshol még nem találkoztam. Aki nagy kedvelője az ilyesminek, vagy közelebbi kapcsolata van az írás alkotói folyamatával, az bátran veselkedjen neki ennek a csodás, megosztó könyvnek. Mert ami nem első blikkre értelmezhető, sőt lehet, másodjára sem, az általában az szokott lenni. Ez pedig egész biztosan az lesz!

„Azok az évek úgy élnek az emlékeimben, mint a legtermékenyebb írói korszakom, pedig soha nem volt olyan, hogy én ne írtam volna, hogy ne lett volna egy másik, saját világom, ahova elmenekülhettem, soha nem tudtam úgy létezni ebben a világban, hogy a lelkem nagyobbik része ne álmodott volna meg, és ne lakott volna be egy másikat. Egészen addig, amíg nem jöttem ide.”