Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei

A fantasy mint műfaj valahogy mindig is távol állt tőlem. Persze gyermekkoromban elmerültem a mesék világába, de ahogy nőttem, egyre jobban kezdett a háttérbe szorulni, és lassan az enyészet része lett, mint a Végtelen történetben Fantázia. Az egyetem első éveiben úgy éreztem, hogy túl reális vagyok, és egy kicsit ki kellene szakadnom a mindennapokból, és megmentenem Fantázia országomat, ha még maradt belőle valami. Lőrincz L. László (azaz Leslie L. Lawrence) egyik könyve került a kezembe. Hogy melyik, azt már nem tudom, és nem is nagyon számít, ugyanis az első fejezet végéig jutottam csak, és úgy éreztem, hogy erre felesleges időt pazarolnom (pedig nem szoktam félbehagyni könyvet, akármennyire rossz is). Így visszatértem a történelmi, realista és klasszikus művekhez.

Nemrégiben kezdtem felfedezni a sci-fi-t, és nagyon megtetszett. Rájöttem, hogy nem nyelte el teljesen a „semmi” a fantáziámat. Jó pár sci-fi után felmerült bennem a gondolat, hogy nem ártana megint megpróbálkozni a fantasyvel, csak keresnem kellene egy olyat, ahol nem szörnyek és varázslók lepik el a bolygót, és a hangsúly nem a különböző lények „történelmi” kölcsönhatásán van. Mivel a Metropolis Media által kiadott sci-fi-k minőségben megfelelőek voltak, így az általuk kiadott fantasy könyvek között kezdtem el szemezgetni, és rátaláltam Gyacsenko házaspár ezen művére.

Kezdetben kicsit szkeptikus voltam, hiszen a borítón egy tündér látható, de belevágtam. A borító egyáltalán nem tükrözi a tartalmat. Nem is értem, hogy miért pont ezt a képet választották a magyar kiadáshoz. Az eredeti orosz kiadás sem éppen a legjobb, mégis legalább tartalom-hű. De ezen rágódjanak az illetékesek... :)

Maga a történet napjainkban játszódik. Szaska az utolsó évét kezdi meg ősszel a középiskolában, de előtte édesanyjával lemennek a tengerpartra két hétre. Az egész egy szokványos nyaralásnak indul, még főhősnőnk meg nem pillantja a fekete szemüveges embert, aki valamiért félelmet kelt benne. A fekete szemüveges ember (akit Faritnak hívnak) megbízza egy egyszerű feladattal, melyet ha nem teljesít Szaska, az szörnyű következményekkel jár. Ezzel a találkozással főhősnőnk élete megpecsételődött, és hatalmas felelősség zúdult a nyakába.

A következő nyáron Farit közli Szaskával, hogy felvételt nyert az ismeretlen Különleges Technológiák Főiskolájára, Torpa városában. Választási lehetősége nincs túl sok. Vagy vállalja elutasítás esetén a súlyos következményeket, vagy megy a rákényszerített úton, ami szintén nem sok jóval kecsegtet. Végül szeptemberben Torpában találja magát, és elkezdi furcsa tanulmányait.

A szerzőpárosnak sikerült egy olyan magával ragadó könyvet összehoznia, amihez hasonlót már nagyon régen nem tartottam a kezemben. Az elejétől kezdve, ahogyan megteremtették a feszültséget, folyamatosan tudták növelni, és csak olykor-olykor engedélyezték az olvasónak, hogy az izgalom tetőfoka után egy kis levegőhöz jusson. Szinte alig tudtam letenni a könyvet. Együtt izgultam Szaskáért, és később egyes kollégáiért is. Maga a könyv elég zord hangulatú, és csak néha enged fel egy kicsit. A szerzőpárosnak nagyon jól sikerült becsempésznie a volt szovjet diktatúra hangulatát, melyet néhol kézzelfoghatóan is megtapasztalhatunk (ebédjegy, a fűtés- és meleg víz hiánya). Viszont a diákok úgymond zokszó nélkül tűrték a „luxus” nélküli életet. Maga Farit, aki Szaska és még jó pár diák kurátora volt, egy KGB-s jellemét örökölte, aki mindent tud a rábízott emberekről, és mindent el is tud intézni, hogy a kijelölt úton tartsa őket. A lustaságot, léhaságot és züllöttséget igen szigorúan büntették, és nem hagyták a diákoknak, hogy máson járjon az eszük, mint a leckén. Ez talán egy kis kritika is a mai oktatásra nézve, ahol egyre lazábban veszik a tanulást, és a tanárok úgy rugdossák át a diákokat a következő évfolyamra, hogy nekik maguknak már ne kelljen velük szenvedniük.

Negyedénél tartva a regénynek, elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon milyen is lehet a befejezése. Féltem attól, hogy el lesz bagatellizálva. Reménykedtem, hogy a szerzőpáros megtalálja azt a pontot, ahonnan tovább már nem kell folytatni, és a végén nem lesz egy magyarázó szöveg vagy valami hasonló. Azt az egyet ki tudom jelenteni, hogy a vége nem lett elbagatellizálva, és így visszagondolva a műre, minden egyes részletével egy kerek egészet alkot. De mit várhatunk egy Eurocon-díjas szerzőpárostól (és még egy jó pár díjat magukénak tudhatnak), ha nem a legjobbat?! Várom már a következő magyarul megjelenő művüket (remélem a kiadó nem áll meg ennél az egynél).