Lucy Strange – A fülemüleerdő titka

Itt van szükségünk rád. – Hányszor mondjuk azoknak, akiknek kellene? Hányszor nem mondjuk, pedig nagyon kellene. Hányszor halljuk mi magunk másoktól? És hányszor bántuk már meg mélységesen, hogy nem mondtuk és többé már nem is lehet?

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról.
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol.
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos, a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!

Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.

A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben.

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.

„- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen.”

Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

„– Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott – mondta. – Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég… Egy fényes csillag.”

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

„– A táviratod az oka, Hen. – mondta. – A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt – hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:

Itt van szükségünk rád.”

A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva.

Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.

Forrás: Véda hangulatai