Kristen Callihan: Idol (VIP 1.)

Ahogy megláttam a könyv borítóját a Könyvmolyképző Kiadó oldalán, azonnal megfogott. A színek kavalkádja káprázatos kiemelte a központban álló úriembert. Egyszerűen vonzotta a tekintetem, kérlelt, hogy vessek rá egy pillantást. Elolvastam a fülszöveget, és rögtön tudtam, hogy meg kell vennem. 99%-ig biztos voltam benne, hogy tetszeni fog, függetlenül attól, hogy az írónő és az ő munkássága teljesen ismeretlen volt számomra. Viszont ezután már nem lesz kérdés, hogy ha a nevét látom, megveszem-e/elolvasom-e a könyveit. Nagyon tehetséges, fantasztikus könyv volt az elejétől a végéig (és ez még csak a nyitókötet volt!).

Az első dolog, ami nagyon tetszett, az a történetvezetés. Ezen belül is az eleje a leginkább. Megszoktam már, hogy az ehhez hasonló könyveknél szokott lenni valamennyi felvezetés: pl. megismerjük a főszereplő/főszereplők múltját (persze csak a főbb momentumokat). Na most van olyan, aki már itt elveszít engem, mint olvasót. Hogy miért? Ha ez a rész nagyon hosszúra nyúlik, akkor kínszenvedéssel olvasom, vagy esetleg le is teszem a könyvet. Itt viszont nem ez történt  – szerencsére.

Megmondom őszintén, ezt a fajta felvezetést sem annyira kedvelem, viszont nem érdekelt. Mire észbe kaptam, hogy esetleg nem tetszene, már vitt is magával a történet. Kb. 1 oldalt olvastam belőle (a prológus után, ami szintén nagyon jóra sikeredett) és már a hasamat fogtam a nevetéstől, és még az sem zavart, hogy konkrétan semmit nem tudok meg a szereplőkről. Helyette menetközben, visszatekintések révén kaptunk betekintést a karaktereink múltjába, ami még jobban sült el számomra. Ezeket az információkat is lassan adagolja az írónő, egészen a végéig, hogy biztosan ne tudd letenni a könyvet, egy pillanatra se. De nem csak emiatt nem lehet ám letenni... ;)

Igen, igen, elárultam magam, Killian a másik szempont, aki miatt nagyon tetszett ez a regény. De most komolyan, aki olvasta már, szerintetek van olyan nőnemű lény a bolygón, aki ellen tud állni egy ilyen fiúnak? Mert szerintem nincs... Nekem is az ilyenek a gyengéim. Pimasz, okos, helyes, tehetséges, tipikus rosszfiú karakter a felszínen… DE! A felszín alatt egy kedves, őszinte, ám kissé összetört fiú lakozik, akinek pontosan egy Libby-féle lányra van szüksége, hogy összekapja magát. Hogy legyen kiért összekapnia magát, és ez sikerül is neki.

A kezdetekben még egy lelkileg összetört, magába roskadt fiatalember, aki nem tudja, mit kezdjen az életével. Aztán jött Libby és mint egy puzzle darabkáit, újra összerakta Killiant, életet vitt az „élettelen” testébe (természetesen nem volt szó szerint élettelen, csak nagyon zárkózott……de na, értitek :D ). Látványos változáson ment keresztül.

Ugyanez igaz Libbyre is. A történet elején egy, a világtól teljesen elzárkózottan, egyedül élő lány volt. Aztán rátalált a kertjében fekvő „elveszett hercegre” (fülszöveg), Killianre, aki megváltoztatta az életét. A zárkózott, morcos lányból lett egy ugyanúgy kicsit morcos, de nyitottabb lány, aki nem fél kilépni a komfortzónájából. Időközben kiderül róla, hogy okos, és ő is nagyon tehetséges zenész, amit Killian szerint kamatoztatnia kellene.

Na már most ebből reeeengeteg sok vitájuk van, de ebbe ne menjünk most bele. Majd megtudja mindenki, ha elolvassa. ;)

De nagyon jó párost alkotnak, annyi szent. Szerintem a legjobb dolog a kapcsolatukban az összetartás és hogy kölcsönösen segítettek egymásnak felépíteni egy újabb, jobb változatukat. Jobbá tették a saját és a párjuk életét is. Pedig ezt az ő világukban, a zeneiparban amúgy is nehéz. Állandó reflektorfény (a színpadon és a magánéletben is) megviseli az embert testileg és lelkileg is.

A kapcsolatuk rengeteg megpróbáltatásnak volt/van kitéve, hullámhegyek-hullámvölgyek sorozata. Az, hogy mennyire hagyják befolyásolni magukat, az ő döntésük. De ha odafigyelnek, és támogatják egymást, kitartanak a másik mellett, akkor nem érheti őket semmi gond. Én szurkolok nekik, hogy minden összejöjjön. :)

Összességében azt mondhatom, hogy nagyszerű könyv, úgy, ahogy van. Elkezdhetném ecsetelni, hogy mert a klisék, meg ez ugyanaz, mint ami abban a másik könyvben volt stb. Igen, vannak benne klisé elemek – bár azokat is kicsit átalakította az írónő, hogy még véletlenül se legyen teljesen ugyanolyan, és unalmas –, de könyörgöm, melyik könyvben nincsenek ilyen elemek? Szóval én ilyenen nem fogok fennakadni.

Sőt, volt egy olyan hasonlóság, aminek kifejezetten örültem, és meg is nevettetett rendesen. (Whip (Idol) – Easton (Papír hercegnő), aki olvasta az utóbbit és szerette Eastont, ő imádni fogja Whipet is…… csak mondom ;) ) Úgyhogy erről ennyit.

Ettől függetlenül élveztem minden egyes sorát, egy újabb élménnyel lettem gazdagabb. Rubin pöttyös rajongóknak kifejezetten ajánlom, mert most sem fognak csalódni, ebben biztos vagyok. De igazából azt mondom, hogy aki teheti, rajtuk kívül is, olvassa el, mert nem bánja meg.