Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

A borító gyönyörű, aranyos, bájos, vidám. Már ránézésre vonzza a tekinteteket, nem mellesleg azonnal mosolyra húzódott a szám amint megláttam. Nem csicsás, a minták szolid bájt kölcsönöznek a könyvnek. Beleszerettem a borítóba.   

Amikor elkezdtem olvasni, kicsit nehézkesen indult a történet, nem igazán értettem mire akart az írónő kilyukadni, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyeimet törölgetve zárom be a könyvet. Nos a nehézkes indulás után pár óra múlva be is fejeztem az olvasást.

A történetben váltakozva olvashatunk az 1930-as évektől kezdve Bettie életéről, a saját szemszögéből, illetve 2009-ben pedig Emma életét követhetjük nyomon.

Emma Bettie unokája, így két külön generáció életébe kaphattam betekintést. Őszintén szólva nem azt kaptam, amire számítottam. Azt hittem, hogy kapok egy romantikus történetet, amelynek főszereplője egy balerina, aki balesetet szenvedett. Ez részben így is történt, és örültem Emma történetének, mert Patrik, mint férfi főszereplő nagyon a szívemhez nőtt, és szomjaztam a happy end-re. Ám ettől azért többet kaptam. Betekinthettem egy olyan világba, amikor még tényleg teljesen más volt a világ. Faji előítéletek, nők megbélyegzése, stb. Nem igazán voltak akkoriban túl toleránsak az emberek. A Bettie életéről szóló fejezetek igazi merülések voltak az érzelmi tengerben, sokszor éreztem tehetetlenséget, dühöt, elkeseredést, haragot, ugyanakkor sokszor hálát, szeretetet, törődést. Belegondoltam abba, hogy milyen élete lehetett, mit érezhetett, volt, hogy megkérdőjeleztem a döntéseit is, ám igazából nem tudhatom, hogy én hogy cselekedtem volna az ő helyében. Mindenesetre elég megrázó dolgokat tudtam meg róla, és hihetetlen lelkierővel bíró nőt ismerhettem meg a történetein keresztül.

Emma mindig is különös helyet foglalt el a nagymamája szívében, s talán pont ezért kapta örökségül azt a birtokot, ahová annyi édes-bús emlék kötötte a nagyit. A lány csak a balesete után értesült arról, hogy a nagymamája mit hagyott rá, és úgy ment Tasmániába, hogy elrendezi a nagyi holmiját, és eladja a birtokot. Ám a három hétből hónapok lettek, és teljesen megváltozott Emma hozzáállása.

Szerettem a leíró fejezeteket, a cselekményeket, az elképzelt festői tájat, az érzelmeket, amiket kiváltott belőlem, és még sok mást. A karakterek szerethetőek voltak, bár voltak, akikre nagyon haragudtam, főleg a Bettie-vel kapcsolatos részekben. Iszonyatosan haragudtam a korlátoltságukra, hogy kirekesztettek maguk közül egy olyan csodálatos asszonyt. Emma életéből főként csak Josht rühelltem, de szerencsére ő túl sok vizet nem zavart.

Bettie történetéből a kedvenc karakterem Mikhail volt, őt követte a sorban Bettie és Charlie. Emma történetében viszont toronymagasan Mina volt a kedvenc, őt pedig követte Patrick és Emma. Nagyon szerettem a táncos-balettes részeket, a próbákat, Patrick-ot elképzelni a zongoránál.

Egy szónak is száz a vége, számomra ez a történet nem azt nyújtotta, amit vártam, hanem annál sokkal többet. Reméltem, hogy a vége kicsit másképp fejeződik be, komolyabb lezárást kap, ám mindennek megvan a maga miértje. :) Az Athenaeum kiadónak sikerült egy szépen kidolgozott, megszerkesztett, jó történetet az olvasó elé tárnia, ami nem mellesleg csodálatos borítót kapott.