Kelly Oram: Örökkön-örökké

Egészen zsenge korom óta rajongva, dédelgetve imádom a Móra Kiadó könyveit. A kiadó könyvein nőttem fel, legalábbis részben. Tartsatok érzelgősnek, de úgy éreztem, tudják, hogy mire van szükségem az adott pillanatban. Mindig törekedtek a minőségre.

„Ugye tudod, minek a rövidítése a LOL? Ha valami nagyon tetszik, vicces, röhejes vagy éppen szánalmas, na az LOL. Ha unod már a vámpírokat, meg az egyéb misztikus lényeket, új sorozatunkban belevaló, hétköznapi csajokról olvashatsz, akiknek az élete tele van ilyen vicces, időnként meg persze romantikus pillanatokkal. Válaszd ki a hangulatodhoz legjobban illő történetet, és a végén úgy érzed majd: ez tényleg LOL!”

Megtalálható ez a bemutató szöveg a Móra Kiadó honlapján (http://www.mora.hu/sorozat/lol-konyvek). Számomra azonban kicsit mást is nyújtott a könyv, mint nevetést. Talán tini fejjel nem feltétlenül veszi ezt észre az ember, de mélyenszántó gondolatokkal is rendelkezik némelyik, és egész jó tanácsot ad a mai tiniknek (kár hogy egyet-kettőt nem tini fejjel olvastam el, talán másképp álltam volna a világhoz).

Kelly Oram-tól az első könyvem a Szívzűrterápia strébereknek volt, s általa meg is pecsételődött a sorsom, a szerző megnyert a stílusával. Kíváncsi voltam a többi könyvére is, így Cinder és Ella története is sorra került.

Az első kötet az alábbi bevezetővel indít:

„A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek. Értem én, hogy mi az oka. Senki nem kedveli az elkényeztetett hősnőket. Az igazi hősöknek próbákat kell kiállniuk – a tapasztalat erősebb egyéniséggé formálja őket, ettől válnak sebezhetővé és szerethetővé. Szóval van ennek az elképzelésnek értelme, de mégis szívás, főleg, ha te vagy az a bizonyos hősnő.”

Ezzel mélyen egyetértettem. Aki olvasta az első részt, az tudja, hogy mekkora szívás volt Ella élete akkoriban, amikor a történet kezdődött. Rengeteg rossz érte, az ember határozottan meghajlik ekkora teher alatt. Kész döbbenet, hogy az ép esze megmaradt, bár ebben egyesek kételkedtek. Ha belegondoltok, az összes Hamupipőke történetet áttekintve, egyik sem szívott ennyit és ilyen mértékben, mint szerencsétlen Ellamara. A karaktere persze a kezdetektől közel állt hozzám, még felnőtt fejjel is képes voltam azonosulni a „személyiségével”, ami néha nem volt túl kellemes. Aztán jött a netes-blogos-filmes álompasi, a huszonkét éves adonisz, aki humoros, kedves, édes, imádni való, ezen felül persze egós, amennyire csak lehet, de tekintve a hátterét, meg is van rá minden oka. Komplikációk minden fronton, a lánynak új család, új város, új iskola, új emberek, új helyzetek és káosz a köbön, plusz mellé még a jó öreg Cinder, aki szintén bonyolítja a történetet. Nem hiába szerettem bele első olvasatra a könyvbe.

Naná, hogy fülig ért a szám, amikor megtudtam, jön a folytatás, bár egyúttal kicsit féltem is, mert nem tudtam, mit tudna még kihozni a szerző kettejük történetéből.

Nem kellett csalódnom. Egyszerre volt aranyos, vicces, néha szomorkás, máskor elgondolkodtató. A szövege és nyelvezete egyszerű, jól érthető.

A szerző most sem kímélte a főhősnőnket, amit csak lehetett a nyakába zúdított, s ez nem volt túl kellemes. Rettenetesen sajnáltam Ellát a zugfirkász celebvadászok miatt, akik senkit és semmit nem kímélve hajszolják a szenzációt, valamint az édesapja miatt is, aki bár akaratlanul, de sorozatosan bántotta. 

Pozitívan csalódtam Ana karakterében, végre kezdett testvérhez méltón viselkedni, még ha ez nem is ment gondtalanul.

Az előző kötetben megszeretett karakterek most is toronymagasan a „szeretem” kategóriát erősítették.

Scotty-t imádtam, örültem, hogy sokkal több szerepet kapott a történésekben. Ella apjára viszont eszméletlenül haragudtam, és engem még nehezebben lehetett kiengesztelni, mint Elláékat.

Szerettem az újonnan felbukkant szereplőket, nagyon megkedveltem Brian anyukáját és mostohaapját, és örültem Ellie és Seth felbukkanásának, mert segítettek Ellának átlendülnie a holtponton. Nash karakterét szívesen megismertem volna jobban, vonzott a fotózás téma, valamint az, hogy mit akart ezzel sugallni a szerző. Az ő karakterében is látok fantáziát, szívesen olvasnék még róla.

Brian… Mit mondhatnék? Nagyon összetett karakter. Harcos, ugyanakkor érzékeny személy, néha arrogáns máskor óvatos, rendkívül figyelmes és humoros. Egyenesen odáig voltam a szópárbajokért, a cukkolásokért, a meglepetésekért, s úgy általában mindenért.

Az írónő tett róla, hogy ezt a kötetet is megszeressem, és olvasás közben egy picit újra tizenévesnek éreztem magam.

Ebben a könyvben az a legjobb, hogy szórakoztató (humoros, romantikus, magával ragadó és aranyos, ugyanakkor sokszor drámai és feszültséget keltő) és tényleg elgondolkodtatja az olvasót. Felhívja a figyelmet arra, hogy mennyi mindennel kell megküzdenünk az életünk során (kortól függetlenül), s ezek között első helyen áll az önmagunknak való megfelelni akarás, illetve ennek a leküzdése. Sokszor túl szigorúak vagyunk magunkkal, és emiatt nem hisszük el, ha valaki őszintén dicsér. Félünk attól, hogy igazán önmagunkat lássuk, vagy épp attól, hogy mit szólnak hozzá mások. Igazság szerint annyi mindentől félnek az emberek, hogy közben elfelejtenek igazán élni. S nem mindenkinek akad olyan baráti és támogatói köre, mint Ellának. Hogy milyen életbölcsességeket tartogat még? Olvassátok el és vonjátok le ti is a következtetéseket. Szerintem ahány olvasó, annyi jelentéssel bír a történet. Mindenki másképp szemléli.

Kiknek ajánlanám? Kortól, nemtől függetlenül mindenkinek, akit nem zavar, ha egy ifjúsági címkés regény szembesít az élet nagy igazságaival, s egyúttal szórakoztat és kikapcsol.

Pontozás: 10/10