Kati Hiekkapelto: Védtelenül

A borítóterv Földi Andrea nevéhez köthető. Most is csak gratulálni tudok, mert bár a könyv alapjáraton egyszerű tört fehér, a védőborító, amit kapott nagyszerű. Sokkal jobban tetszik, mint a külföldi borítók. Sejtelmes, hangsúlyos, szép. Imádom. Már alapjáraton a borítóba beleszerettem. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Már az elején magába szippantott a könyv. Jó volt újra felfedezni Kati Hiekkapelto stílusát, lágyságát, az általa felsorakoztatott helységneveket, amik a Kolibri olvasásakor rengeteg mosolyt csaltak az arcomra. Pl. Rajapuro, Koivuharju, Vaarla. Az első részben Rajapuro és Koivuharju sűrűn felbukkant. Fekete Anna mindig a Koivuharju-i erdőben futott az ösvényen. Reméltem, hogy legalább olyan olvasmányos, élvezetes, magával ragadó és izgalmas lesz ez a kötet is, mint a Kolibri volt.

A második fejezetnél úgy éreztem, hazataláltam. A régi megszokott emberekről olvashattam, akiket már az előző részben is megszerettem. Virkkunen alezredesről, aki az erőszakos bűncselekmények osztályának volt a vezetője, s egyúttal Fekete Anna főnöke, Esko Niemi-ről, aki Anna társa volt azóta, hogy a nő az osztályra került, Sari Jokikokko-Pennanen-ről, akit röviden csak Sarinak hívtam, mert a többi nevétől már a hideg verejték is kivert, s nem utolsó sorban természetesen Fekete Anna nyomozónőről, akit az előző kötetben végig körüllengett egy bizonyos titokzatosság.

Tetszett, hogy most is gördülékenyen ment minden, azonnal rákaptam a történet hangulatára és lelkesen vágtam bele a nyomozásba. Kicsit olyan volt, mint ha véget se ért volna a Kolibri, csak egy újabb fejezetbe csöppentem volna bele. Esko továbbra is alkoholproblémákkal küzdött (bár a másnaposságot kivéve szerintem minden percét élvezte…), s ezért természetesen senki nem is szólt neki egy szót se, mert a munkáját viszont maradéktalanul és tökéletesen elvégezte. A Kolibri elején azt gondoltam, hogy ő a sakktáblán a sötét paraszt, ám a történet végére megkedveltem, ezért is vártam kíváncsian, hogy Anna és Esko kapcsolata miképp folytatódik ebben a kötetben. Nem ért nagy meglepetés, amikor azzal szembesültem, hogy zord, mufurc énje még mindig megvan, és előszeretettel szólogat be Annának, Sarinak és minden körülötte lévőnek. Egy biztos. Esko Niemi sajátságos jelenség, viszont jó rendőr.

Amikor egy idős bácsi holttestére bukkannak, először arra gondolnak, hogy közlekedési baleset történt. Mivel a jármű vezetője egy magyar lány, így Fekete Anna kapja utasításba, hogy hallgassa ki. Az olvasó persze tisztában van a haláleset körülményeivel, hiszen ezzel indít a történet, ám a nyomozás során rengeteg mindenre fény derül.

A cselekmények most is, mint ahogy azt már Hiekkapelto-tól megszokhattuk, több szálon futnak, erőteljesen elgondolkodtatva ezzel az olvasókat. Első szálként ott van a halott idős úr esete, aminek az ügyében Anna nyomoz főként, aztán másodiknak ott van a Black Cobra banda esete, amely Esko hatásköre, harmadiknak egy erdei helyszín, ahol minden csupa vér, a helyszínre pedig Anna és Sari ment ki, negyediknek pedig egy eltűnt idős hölgy esete, amit szintén Anna nyert meg magának. Természetesen mindenki nyomozott mindenkivel, ám mégis érezhetően kétfelé szedhető a történet, Esko és Anna szemszögére.

Anna és Esko most körülbelül ugyanannyit szerepelt a könyvben. Tetszett, hogy már összeszokott párosként eredtek a bűnösök nyomába és a régi ellentéteket most már felváltotta a már-már barátságos viselkedés. Esko elismerte Anna munkáját, s viszont. Ám azért még mindig akadtak köztük súrlódások.

Sűrűn aggódtam a történet folyamán Esko-ért. Kedveltem a fickót, még ha olyan pokróc stílussal is rendelkezett, és utálta a bevándorlókat, meg akik ellent mondtak neki. Az egészségügyi problémái, a viselkedésében beálló furcsaságok sok mindenre utaltak a későbbiekre nézve.

A történet szövevényes szálai határozottan kedvemre voltak. Tudtam ugyan, hogy mi történt Vilho bácsival, ám ott volt az a tény is, hogy a szomszéd néni is eltűnt szó nélkül, a bandák háborúra készültek, egy drogos srác magára vállalt minden gyilkosságot csak azért, hogy ne toloncolják ki, a rendőrség gőzerővel nyomoz, ugyanakkor ott vannak a magánéleti szálak, amik bőven nehezítik szegények dolgát is.

Kati Hiekkapelto mesterien szövi továbbra is a szálakat, információkból pont annyit adagol, amennyi éppen csak kielégíti pillanatnyilag a kíváncsiságunkat, határozottan ért a feszültség fokozásához, izgalmas, magával ragadó, lendületes történeteket ír, amit szinte lehetetlen letenni. Mikor még éjjel kettőkor is azt szajkózod magadnak, hogy „csak még egy fejezetet”, akkor már tudod, hogy elvesztél.

Amikor befejeztem a könyvet, feltört belőlem egy hűha… Nem számítottam ilyen fejleményekre Annát illetően, s az egész történet maga is olyan fordulatokat vett, amikre tényleg nem számítottam. Az írónőnek ismét sikerült meglepnie. Remélem a következő kötet is ennyire magával ragadó lesz. Egy percig sem unatkoztam.

Pontozás: 10/10