Junot Díaz: Így veszíted el

Az Így veszíted el az emberi szív összetettségéről szóló rövid történetek gyűjteménye, a Pulitzer-díjas Junot Díaztól. Ahogyan az amerikaiak mondanák: Junot Díaz is the big deal. Nagy üzlet, mert a Drown (1996) című, dominikai migrációról szóló novellagyűjteménye óta töretlenül megy előre, és vissza sem néz. Regénye, az Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (és akkor most ne menjünk el amellett sem, hogy nagy címmágus Díaz!)  2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.

Ahogyan a cím is jelzi, a vékonyka kötetben megjelenő történetek az összetört szívről és szétszakadt szerelmi kapcsolatokról szólnak. A Drownból megismert Yuniort itt visszacsempészi ez az egészen tehetséges Díaz, és természetesen a központi karakterré váló figura itt sem sokkal bölcsebb, mint a bemutatkozó kötetben volt. A szeszélyes és virilis fiatalember nem csinál nagy kunsztot semmiből, lelkiismereti kérdések nemigen foglalkoztatják. A barátnőivel hűvös, meg-megalszik azért valamelyikőjüknél itt-ott, és egyik elbaltázott kapcsolatból a másikba ugrál. Példaképei –barátja Elvis, és testvére Rafa – sem éppen az erény megtestesítői. Elvis ugyan házas, mégis támogat odahaza a Dominikai Köztársaságban egy hátrahagyott saját gyereket, Rafa pedig rákos, mégis barátnők sorával igyekszik magát életben tartani. 

 

„Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó.”

Az ember azt gondolná, itt lett elég, és minden olvasó lecsapja a könyvet, de...! De itt jön be Díaz elvitathatatlan tehetsége, mert egyrészt Yunior karakterének és szellemének annyira emberi és esendő jellemvonásokat, majd a novellák sorát végigjárva jellemfejlődést ad, hogy az ember minden bűnét megbocsátja és nem tudja nem kedvelni. Másrészt ott van végig a háttér, a tipikusnak épp nem biztos, hogy mondható, de általánosításában végtelenül jól sikerült bevándorló latin-amerikai, dominikai közösség ábrázolása is. Bár nem olyan emberekről olvasunk, akikkel mindennap összefuthatunk, az író tapasztalatának köszönhetően életre kelnek ezek a figurák és az ember úgy érzi, ha leteszi a könyvet csak átugrik a szomszéd alacsony tornácos, színes fadeszkás házába és máris találkozhat Rafával. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbi készséget, ugyanis az évek alatt rájöttem, az igazán nagy irodalom nem feltétlenül az, amit olvasva folytonosan rajongok, hanem az, amiben külső, tudatos szemlélő tudok maradni, mégis a számomra kevésbé tetszetős cselekménytől el tud rángatni és belehúzni egy teljesen másféle emberi közegbe, állapotba. Ezeket a boldogtalan szerelmi sztorikat is egyfajta médiumként használja, hogy súlyosabb emberi történetkehez, témákhoz nyúlhasson. Elismerésem.

 

Díaz könyvében minden szereplő szembesül a helyettesíthetőség és adott helyzetünkből való elmozdulás, kiszorítás veszélyével – legyen szó szegénységről, bevándorlásról, halálról. Személyes kedvencemben, a Nilda című novellában Yunior megpróbál megbirkózni bátyja rákos megbetegedésével. Menekülési útvonalat keresve ráébred, vannak olyan dolgok az életben, amelyek elől képtelenség elfutni, elmenekülni. Megváltás azonban van. A karaktereket ugyanis nem nyomja agyon a sorsuk, próbálnak erőt venni azon a szerencsétlen lapjáráson, amit a balsors nekik osztott. Ez Díaz másik nagy titka, bár szereplőinek sorsa nem tükrözi feltétlenül a miénket, a jobb és boldogabb életbe vetett álmaik igen. Rájönnek, hogy a megváltás egyszerűen úgy jelentkezik, hogy a sors azért dob eléjük olyan problémát, ami elől lehetetlen elfutni, vagy megoldani, mert csak megélni lehet azt és elfogadni. Aztán pedig újra és töretlenül az álmaikba menekülni.