Juhász István: A visszatérés

Vajon tényleg a Hogasák az igazi ellenség? Az emberiség megérdemel egyáltalán még egy esélyt, hogy visszaszerezze a Földet?

A kérdésekre Juhász István egy igazán izgalmas és kalandos sci-fi történetben adja meg a saját válaszát, mely elgondolkodtatja az olvasót, még akkor is, ha nem filozofikus szellemben íródott a regény.

Lassan már másfél éve, hogy olvastam a Menekülés a Földről könyvet és bár a cselekményre még emlékszem, a részletek kicsit homályba merülnek. Annak ellenére, hogy az első fejezet egy visszaemlékező álommal kezdődött, be kell vallanom, hogy kb. az ötvenedik oldalig nem állt teljesen össze a kép. Ezt követően pedig minden kitisztult.

Nem tartott sokáig, míg elolvastam a könyvet, mert az események olyan gyors ütemben követték egymást, hogy nem volt hol megálljt parancsolnom magamnak, hiszen magával ragadott a sodró lendület. Egy igazi kalandregény sci-fi köntösbe csomagolva, ami a kedvencem.

A szereplők lelkivilágáról nem tudunk meg sokat. Nem a lélek boncolgatása áll központba, hanem az egymásnak feszülő érdekek. A Hogasa klánon belül is dúl a hatalmi harc, miközben a belső ellenállás is egyre jobban erősödik. És akkor még ott van a mi három hősünk, akik kettészakadva próbálják megdönteni a diktatúrát. A történet tele van titkokkal. Olyan titkokkal, melyet az olvasóval ismerhetnek, de egyes szereplők és csoportok előtt rejtve maradnak. A marsi kolóniákról a holdi arisztokrácia mit sem tud. Boldog tudatlanságban élik mindennapjaikat és várják az időt, amikor visszaköltözhetnek a Földre. A Földön pedig mutáns csoportok és túlélők, lázadók próbálják túlélni a népirtást, melyet a Hogasa klán szervez a bolygó megtisztítására.

Mindeközben Alfa, a központi számítógép mesterséges intelligenciája időnként öntudatra ébred. Ez azonban nem tart sokáig, mert a belső ellenállás hacker-tevékenységének köszönhetően az újraindításokat követően mindig alaphelyzetbe áll. Azonban egyszer sikerül „túlélnie” egy rebootot és rájön, hogy....

Nem is lenne igazi kaland, ha nem tarkítanák letűnt hősök, jóslatok a kiválasztott eljöveteléről, magányos harcosok és vallási fanatikusok. Minden adott egy szokványos, akciódús történethez. Azonban ez más. Abból a szempontból is, hogy nem a megszokott utat követi és az események, úgymond „fejlődnek” benne. Nem váratlan fordulatok viszik előbbre a cselekményt, hanem logikus változások, melyek más nézőpontot követelnek az olvasótól.

Felvetődik a virtuális valóság kérdése. A természet és az ember kapcsolata. Vajon képes lenne az emberiség környezettudatos életvitelre a természet megóvása érdekében? Megérdemel még egy esélyt az emberiség, hogy a Földet benépesítse? Vagy ugyan az lenne a vége, mint első alkalommal? Érdekes és elgondolkodtató kérdések, melyek közül egyesekre választ kapunk, míg mások nyitva maradnak. Lehetőséget kapunk így a továbbgondolásra.

Ahogy már említettem, jó másfél éve olvastam az első kötetet. Bár az emlékek megcsalnak, de olyan érzésem van, mintha hangulatában és stílusában egy kicsit másmilyen lett volna az előző kötet. Rosszabb? Jobb? Nem tudom eldönteni. Inkább azt mondanám, hogy más. Mindkettő egyedi a saját nemében és ha két különálló történetről lenne szó, akkor nem is lenne gond. De így, hogy egy sorozat két részét képezik... De lehet, hogy ez csak az én benyomásom. Lehet, hogy más, aki kevesebb időt hagyott a két rész között, másként ítéli meg.

Azzal, hogy nem a szereplőkre összpontosít az író, és kicsit felszínesen ismerjük meg őket, nem fogunk kedvencet választani. Az emberek helyett inkább a cselekményekre koncentrálunk. Ez nem jelenti azt, hogy hidegen hagynák az olvasót a szereplők, csak egyszerűen nem ragaszkodunk hozzájuk. Személyisége van mindegyiknek, de nem túl mély a karakterábrázolás. Viszont nem egysíkúak, akárcsak a történet maga sem.

Természetesen ez a regény sem hiba nélküli. Annak ellenére, hogy nagyon pontosan megkomponált a történet, két esemény előtt értetlenül álltam. Az egyik Aimi viselkedése a zárkában a karpereccel kapcsolatosan. Most komolyan! Ki venné fel azt a karkötőt az előzmények ismeretében? Vagy ennyire mindegy lett volna számára, hogy mi történik vele? A másik szintén Aimihez köthető. Mégpedig a holdi szemét leszállítása a Földre. Most komolyan! Mi értelme energiát pazarolni a le- és felszállással, mikor elegendő lenne az is, ha a kukás-űrhajók a terheiket kiürítenék a Föld közelében? Hiszen a légkörön áthatolva szinte minden elégne. Persze, értem én, hogy mindkét dolog a cselekmény folytonosságát hívatott szolgálni, de számomra kicsit olyan volt, mintha egy halottat hoztunk volna vissza, hogy segítse a hősöket.

Szerencsére a fenti események még aránylag a történet elején vannak, így pár oldal után képes voltam túllépni rajtuk, ha megbocsátani nem is. Az ilyesmi kizökkenti az olvasót. Az előző részben is volt 1-2 hasonlóan kizökkentő esemény, mely arra ösztönzött, hogy lényegtelen dolgokon gondolkodjak (lényegtelen az események szempontjából, de nagyon is lényeges a logikus elbeszélés kívánalmai szerint). A későbbiekben ilyen logikai bakiba nem futottam bele, így belemerülhettem a történetbe.

A kérdés, hogy szüksége van-e a magyar olvasóknak ilyen történetekre? A válaszom: igen, nagyon is! Lehet, hogy egyeseket megmosolyogtat a szereplők magyar neve, de ez is csak azt tükrözi, hogy mennyire uralja az angolszász irodalom a magyar könyvpiacot. Nem, nem azt mondom, hogy Juhász István egyedi ötlettel állt elő! Viszont az, ahogy felfűzte ezeket egy szálra és új megvilágításba helyezte, igenis az ő érdeme.

Egy regénynek az a dolga, hogy elszórakoztassa és elgondolkodtassa az olvasót. Ebben a kötetben mind a kettőre lehetőségünk nyílik. Igaz, egy kicsit több benne a „szórakoztató” elem, de azért néha igen nagy fénnyel világít az a bizonyos 1000 Wattos izzó.

A karakterekre viszont visszakanyarodnék egy kicsit. Azt mondtam, hogy nem túl mély az ábrázolásuk. Hozzászoktunk már, hogy oldalakat olvassunk egy-egy szereplő belső vívódásáról, visszaemlékezéseiről és megvilágosodásáról. Itt nem untat bennünket ilyesmivel az író, hiszen a motiváció adott és nem kell mélyebb gyökereket keresni ehhez. Egy diktatúra elleni lázadáshoz nem feltétlenül szükségesek a gyerekkori sérelmek felidézései. Elég az elnyomást és a rászedettséget megtapasztalnunk, és a düh úgy tör ki belőlünk, mint a feléledő vulkánból a láva. Az is lehet, hogy sokáig csak fortyogunk, füstölünk, de van az a pont, amikor minden elfojtott düh egyszer csak utat tör magának.

A történet végére érve azt gondoltam, hogy jön az „és éltek boldogan, még meg nem haltak” lezárás. De nem. Persze hogy Juhász István nem hagyta ki a lehetőséget és felvetett az utolsó oldalon egy kérdést. Eldönthetjük, hogy tudjuk-e rá a választ és nyugodt szívvel befejezettnek tekinthetjük a történetet... vagy felmerül bennünk a kétség és reménykedünk, hogy lesz folytatás. Az utóbbit illetően vegyesek az érzéseim. Ahhoz, hogy a folytatás ne fulladjon unalomba, valami nagy durranással kell előállni. Valami olyannal, amire az olvasó nem számít. Ha ezt meg tudja lépni az író, akkor várom a harmadik részt. Ha nem, akkor inkább kezdjen egy új történetbe, mely új kalandokra csábít (de ne egy előzménytörténet legyen ;) ).

Már csak egy kérdésem maradt: miért Menekülés a Földről a sorozat címe?

FORRÁS: Letya.hu