Josh Malerman: Madarak a dobozban

Ajjaj, bajban vagyok...

 

Megint egy könyv, ami nem nyerte el a tetszésemet. Pedig én nagyon megpróbáltam. Azt vártam, hogy egy jó kis horrort fogok olvasni, amitől megborzongok, amitől félni is fogok. Amit nem merek majd este olvasni, nehogy ne tudjak aludni.

 

Ez a műfaj eddig ismeretlen volt számomra, még horrorfilmeket sem szoktam nézni. A könyvektől előzetes ismeret nélkül borzongásra számítottam, hogy nem hirtelen akar megijeszteni, hanem egy zsigeri félelemet vált majd ki belőlem. (Van egy hasonló felépítésű játék is, amiről videót is láttam már, lehet az húzta fel egy kicsit az elvárásaimat.)

 

 

A könyv sajnos nem felelt meg ezeknek az elvárásaimnak. Leginkább úgy tudnám ezeket leírni, hogy félni, undorodni akartam, ami miatt nem szerettem volna folytatni, ugyanakkor a kíváncsiságnak hajtania kellett volna, hogy megtudjam, mi lesz a könyv vége.

 

Ehelyett kaptam egy számomra semmilyen könyvet, furcsa írásstílussal. De kezdjük is az elején. Az első fejezet egy kicsit furcsa volt, de arra gondoltam, hogy nem egyszer esett meg velem, hogy az eleje „akadozó” volt a könyvnek, mivel akkor építette fel a történetét, valamint esetleg még a világ alapköveit is lerakta. Így arra a döntésre jutottam, hogy olvasom tovább, hiszen még lehet akár a kedvenc könyvem is, ha befejezem. A könyv jelenben indít, majd ugrunk 5 évet vissza az időben.

A második fejezet viszont már betette azt a bizonyos kaput. Az első mondatában már arról van szó, hogy 9 hónap van hátra a gyerekek születéséig, ami számomra teljesen irreleváns és irracionális – általában később veszik észre a nők, hogy terhesek, nem azonnal, amint megtörténik. Viszont főszereplőnk annyira hihetetlen, hogy ő érzi, babát vár. A fennakadás után viszont rendületlenül olvastam tovább, hiszen még mindig nem adtam fel a történetet.

Miután a lány csodával határos módon rájön, hogy babája lesz, elmegy a boltba, vesz egy terhességi tesztet, megcsinálja, ezután pedig felhívja az anyját, hogy elmondja neki a hírt, és ott már azt mondja, hogy a kicsi 5-6 hetes. Itt nyilván el kellett egy kis időnek telnie, viszont én ezt nem vettem észre, mivel itt volt egy csónakos jelenet, ami összezavart kissé.

A könyv tele volt számomra kisebb logikai bukkanókkal, viszont itt az elején akasztott ki a legtöbb. A fejezetek hosszai pedig kifejezetten zavartak. A könyv maga nincsen 300 oldal, és ezalatt 52 fejezettel „találkozhatunk” olvasás közben. Ez azt jelenti, hogy egy fejezet átlagosan 5 oldal. Kifejezetten zavaró volt számomra, hogy folyamatosan félig üres oldalakkal találkoztam, mert egy újabb fejezetnek volt vége.

 

Valamint a mondatszerkesztésekkel is gondjaim voltak. Néha azt éreztem, hogy nem egy több fázison átesett, nyomtatásban kiadott könyvet olvasok, hanem egy alsó tagozatos, nagyjából tíz éves gyerek fogalmazását. Egyszerű mondatokkal találkoztam, szinte alig voltak összetett mondatok, sem alá-, sem fölérendelő mondatok, hanem szimplán két egyszerű mondat, amik miatt nem egyszer bugyután hangzott számomra az adott mondanivaló.

A szereplőkről nem tudok sokat mondani. A mellékkarakterek neveit meg sem próbálom felidézni, mindössze csak azok jutnak az eszembe, akiket nagyon sokat emlegetett – ilyen volt például Tom, aki okos volt, és számomra egyértelműen a legértelmesebb szereplő, viszont ő sem tudott annyit lendíteni a történeten, hogy kedveljem is.

A főszereplő Melorie, akinek a nevét ebben a percben kerestem ki a könyvből. A legtöbb esetben emlékezni szoktam a nevekre, a részletekre eléggé sokáig, viszont ebben az esetben ez nem sikerült. Talán azért, mert egyikük sem volt szimpatikus számomra. Főleg nem Melorie. Először nem hitt a lényekben, hülyeségnek tartotta, hogy vannak, akik ebbe beleőrültek, aztán elveszített valakit, aki közel állt hozzá – ezután pedig elkezdett hinni, el is menekült, és valahogyan sikerült minden egyes alkalommal túlélnie az adott eseményeket.

Vele kapcsolatban valahogyan sosem éreztem azt, hogy tenne is valamit azért, hogy életben maradjon. Elmenekült, amivel mentette magát, utána viszont szinte semmi. A gyerekek születése után biztosan sokat tett, de abból nem láttunk szinte semmit sem, mivel ott átugrottunk jó pár évet a történetben.

Ebben a bekezdésben spoilerek lesznek!
A lényekkel kapcsolatban pedig nagyon sok kérdésem lenne. A könyvet még tavaly olvastam, a nyár elején. Azóta rengeteg értékelést átrágtam én is, akár blogokon, akár molyon, és azóta az a konklúzió maradt meg, hogy ezek metaforák. Valójában ugye sosem tudtuk meg, hogy hogyan néznek ki, milyenek voltak a felvetések, hogy olyanok, mint a végtelen, hogy nem tudjuk felfogni agyilag őket, ugyanakkor nem egyszer elhangzott a gyönyörű szó is ebben a kontextusban. És itt összezavarodtam. Ha metaforára gondolok, akkor ennél az jut az eszembe, hogy a belső félelmeink kivetülése nagyon nagy veszélyt jelenthet számunkra, és a rettegésbe bele is őrülhetünk, viszont ezzel kapcsolatban nem nagyon érzem helyénvalónak a „gyönyörű” kijelentést.

Szóval igen, lehet, hogy velem vannak a bajok, és nem tudtam mélyebb jelentést belelátni a történetbe. Molyon viszont olvasom az értékeléseket, és szinte mindenki öt csillagot adott rá, és szerepel az értékelésében az, hogy „mennyire félelmetes volt” vagy egy ehhez hasonló félmondat. Én viszont csalódtam, egyáltalán nem volt rémisztő számomra, és összesen egyetlen egy jelenet volt, amikor azt éreztem, hogy „Na most!” Viszont abból sem lett semmi rémisztő vagy borzongató.

Elgondolkodtatóvá vált, hogy lehet az a baj, hogy túl nagy elvárásokkal érkeztem, vagy túl magas az ingerküszöböm. Esetleg nem tudok rendesen értelmezni egy metaforát egy könyvben. Éppen ezért nem tudnám teljes szívemből ajánlani, maximum egy könyvtári kölcsönpéldányt javasolnék.

 

Forrás: Évi kuckója