Josh Malerman: A végzet tébolyult kereke – Eddig szerettem a vörös színt…

Csicseregnek a madarak, nyílnak a völgyben a kerti virágok és még a nyárfa is zöldell az ablak előtt, nincs téli világ, nincs szürkeség, minden színekbe borul és süt a világról a boldogság. Mit csinál Fancsali egy ilyen időben? Természetesen egy véres, elborult és hidegrázós regényt olvas végig, mert nem lenne jobb egy könnyed történettel kiülni a teraszra, ugyan már, hagyjuk ezt a lányos dumát! Zsigerből imádom a véresebb történeteket, úgyhogy releváns, hogy szeressem a thriller/horror tipusú könyveket is. Filmekben érdekes módon kevésbé preferálom ezeket a műfajokat, hiszen elég kevés belőlük a jó, aminek van filmművészeti értéke és nem csak művér és jaj. Könyvekben szerencsére szerintem minőségibb a felhozatal, Josh Malerman pedig még ebből a minőségi felhozatalból is kitűnik írói zsenialitásával. Már a Madarak a dobozban című regényét is imádtam, egy rettentő érdekes alapötletet dolgoz fel egyedi módon. Úgyhogy, amikor megtudtam, hogy újabb regénye jelenik meg hazánkban, ráadásul ilyen borítóval és ilyen címmel, egy pillanatra a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Josh Malerman neve számomra egyenlő a garanciával arra, hogy jót fogok olvasni. Vajon tévedtem ezen bátor kijelentésemmel, vagy a tisztelt író úr tényleg egy zseni?

Szerző: Josh Malerman Kiadó: Fumax Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 296 oldal

 

Fülszöveg:

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…

A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi. 

A kép egyáltalán nem adja vissza, hogy mennyire igényes is ez a borító. Sokkal élénkebbnek mutatja a vörös színt, ami miatt gagyibb az összkép, viszont, valóságban valami fenomenálisan néz ki. De komolyan! Agyam eldobom! A kecskés-démonos-körös dolog a borító közepén egyfajta horroros külsőt kölcsönöz a könyvnek, ami egy kicsit félrevezető, hiszen, ha nem is szöges ellentéte egymásnak a történet és a borító, azért nem is fedik egymást teljesen. Szerintem a borító, hiába szép, egy sokkal véresebb, sokkal horrorszerűbb történetet ígér, de Josh Malermantól megszokottan nem a vérontást helyezi a középpontba, sokkal inkább a fejbeli, mentális problémákat vesézi ki. Ettől függetlenül természetesen muszáj volt, hogy becsússzon pár véres jelenet, amiket imádtam, mert igényesen és jól meg voltak írva, de egy Zs kategóriás horrorfilmbe sem ment át tőle az egész.

A regény központi figurája egy zenész, aki súlyos sérüléseket szenved egy bizonyos ismeretlen hang jóvoltából. Philip Tonka egy átlagos ember, de a története átlagon felüli. Talán emiatt az átlagos mivolta miatt tudtam őt annyira megkedvelni. Nevezhetnénk hősnek is akár, de nem az, csak egy ember, aki aggódik a barátaiért. Ez szerintem nem hősiesség, alapvető emberi gesztus. Nincs szuperképessége, nem zseni, nem tud varázsolni, egy egyszerű ember, aki akár te, vagy én is lehetnénk. Emiatt az egyszerűség miatt még megrázóbbak a vele történő dolgok, hiszen, ha belegondol az ember, akkor rájön, hogy Philip Tonka semmi rosszat nem tett, csak élte az életét, amikor adódott neki egy lehetőség, ami miatt szenvednie kellett. Az író lehengerlő módon tudja bemutatni Philip lelki vívódásait, gyötrődését és fájdalmait. A férfi lelkét a legnagyobb mélységekig megismerjük, rálátunk minden gondolatára, az egész életére. Ijesztően részletes ez a fajta leírás, de nagyon tetszett, hogy a szerző ennyi időt és energiát fordított a főszereplő jellemének színesítésére. És emellett még a mellékszereplőkre is jutott idő, nem lettek sem összecsapottak, sem jellegtelenek a szememben. Az együttes tagjai egytől egyig önálló jellemmel bírnak, nem csak felületesen lettek a papírra vetve, bár tény, hogy lényegesebben kevesebb időt töltünk a fejükben, mint Philipében.

Semmi nem lehet tökéletes, talán csak a fagylalt, de mivel ez egy könyv, amit egy ember írt, óhatatlanul lettek hibái. Mint például a szerelmi szál, ami nekem olyan szinte sok volt, hogy egy az egyben kiírtam volna a regényből. Valahogy furcsa és érthetetlen volt az egész, ép ésszel nem bírom felfogni, hogy mi értelme volt ezt beépíteni egy amúgy zseniális regénybe. A női fél, akibe Philip Tonka beleesik, mint vak ló a göndörbe, egy ápolónő. Név szerint Elen Jones, akinek szintén megvan a maga sötét múltja, mégsem érdekelt a karakter. Unalmas és kétdimenziós volt, a többi szereplőhöz képest olyan, mintha nem is ugyanaz az ipse alkotta volna. Szerencsére nem volt azért olyan mértékben hangsúlyos, mint a fő szál, de ahhoz eléggé nagy szerepet kapott, hogy húzzam tőle a számat.

Ha már így felemlegettem a fő szálat, akkor beszélek egy kicsit a történetről is, hiszen arról megéri! A cselekmény két idősíkon fut, mint az a fülszövegből ki is derült. Az egyike Philip Tonka lábadozását követhetjük végig a kórházban, a másikon pedig a sivatagba kalauzolnak minket, ahol a Danes tagjaival együtt kutathatjuk fel a hang forrását. A múlt és a jelen cselekményei a regény végére összefonódnak és kiadják azt a zseniális és lenyűgöző végkifejletet, amitől minden embernek leesik az álla. Josh Malerman a csavarok, a meglepetések és a beteg ötletek koronázatlan királya. Annyi nem várt fordulat, annyi hihetetlenül elborult elmélet volt ebben a regényben, hogy nem győztem kapkodni a fejemet, de egyszerűen nem tudtam nem odáig lenni tőlük. Már maga az alapötlet hihetetlen érdekes. Az, hogy egy hang képes csontokat összetörni, egy baromi jó és mindenekelőtt kreatív ötlet. Ez tényleg olyan, hogy az életben nem találkozol még egyszer vele, mert jellemzően malermani téma. Tehát jól indult a szerző, jó témát választott, de az, ahogy kivitelezte az, valami lenyűgöző teljesítmény. A Madarak a dobozbanhoz hasonlóan a tőmondatok megmaradtak, de egyáltalán nem zavaró mennyiségben, pont a megfelelő mennyiséget adagolta belőlük a szerző, remekül tudta vele fokozni a feszültséget.

Ha már feszültség, akkor hangulat és atmoszféra! Ebben a legerősebb a regény. Egy annyira sajátos és leutánozhatatlan hangulata van, hogy egyszerűen leül az ember és csak olvassa és olvassa és olvassa és egyszer csak azt veszi észre, hogy hajnali kettő. Megtörtént eset alapján. Engem bevonzott a könyv világa és hangulata, a komorság, amit sokszor humorral ütöttek el, a kórház nyomasztó közege, ahol szinte éreztem a dohos levegőt és a bezártság feszítő érzését. A sivatag végtelenje és szabadsága, a küldetés miatt érzett félelem és izgalom. Ezek önmagukban is erős érzelmek, de így, együtt egy zavaros, ködös, nyugtalanító atmoszférát hoznak létre, mely görcse ugrasztja a gyomrot.

Megbizonyosodhattam róla, hogy Josh Malerman nem egy egyregényes író, ez a munkája is szerfelett izgalmas és lehengerlő volt. Nem is tudom, hogy ez, vagy a Madarak a dobozban tetszett-e jobban, talán nem is lehet dönteni. Két eltérő mű, más hangulat, más szereplők, mégis ugyanaz a pörgős, lendületes történetvezetés jellemzi mindkettőt, ami miatt többet és többet akar olvasni az ember. Sajnálom, hogy nem egy túl terjedelmes regény, de minden sorát élveztem. Bátran ajánlom a thriller műfaj kedvelőinek, az erősebb lelkűeknek, akik egy enyhén elmebeteg történetre vágynak. Szerintem Josh Malerman senkinek nem fog csalódást okozni, pár évtized múlva valószínűleg már őt is Stephen King és H. P. Lovecraft mellett fogják emlegetni, mint a XXI. század egyik legzseniálisabb horror-thriller íróját.

Forrás: Szubjektív Archívum