Jonas Jonasson: A százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik

Mikor elérkezik Allan százegyedik születésnapja, melyre egy hőlégballont bérelnek, a szokásos tesze-toszaság és balfékeskedés első körben messze lendíti a regényt, jelen esetben egész pontosan Észak-Koreáig. Majd tovább.

Jonas Jonasson könyve A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című kötetének folytatása. A véletlen kalandok pont ott folytatódnak, ahol az első rész véget ért, Balin. Indonéziában, a luxushotelben történő hosszas tartózkodás azonban továbbra sem olcsó, és a forrásuk egy ideje kiapadt. Allan és barátja, Julius a kényelmes, ám végtelenül unalmas nyugdíjas napjaikat adósságból tengetik tehát a tutiban, melyet Julius új üzleti lehetőségek felkutatásával, Allan pedig vadi új, ajándékba kapott IPadjének szüntelenül olvasott híreivel próbál elviselhetővé tenni. A sztori ott kezd izgalmassá és a megszokott módon humorossá válni, mikor elérkezik Allan százegyedik születésnapja, melyre egy hőlégballont bérelnek. A szokásos tesze-toszaság és balfékeskedés aztán persze messze lendíti a regényt, jelen esetben egész pontosan Észak-Koreáig. Jonasson innen aztán az előzőekben már megszokott stílusban hozza az aktuális politika kifigurázását, hőseinek ennek megfelelő ironikus helyzeteket teremt Németországban, Svédországban, Dániában, Afrikában, Oroszországban és természetesen az USA-ban is.

„Névtelen sofőr csodálkozott, hogy a nemzetközi vendégek már két órakor vissza akarnak térni a szállodába.

– Nem a szállodába megyünk, kedves izé, bármi is a neve. Előbb az elnöki palotába megyünk, és felvesszük a Nagy Vezetőt. Fontos találkozás lesz. Izgalmas, ugye?

A sofőr elsápadt. A Nagy Vezetőt vinni egy állami alkalmazott észak-koreai sofőr számára olyan lehetett, mint egy svéd papnak magát Jézus Krisztust fuvarozni.”

Szinte lehetetlen vállalkozás összehasonlítani a második részt az elsővel. Ugyanis ha megtesszük, a százegy éves ember reménytelenül alul marad a százévessel szemben. Külön kötetként egy kedves, könnyed, humoros írást olvashatunk egy hatalmas fazonról, aki a világtörténelem színpadán számos nagy emberrel találkozott, fontos esemény szereplője volt, majd százegy évesen elképesztő és helyzetkomikumban bővelkedő kaland szereplője lesz. Azt kell mondanom, a két kötetet egymás mellé állítva túl sok árnyék vetül a százegy éves emberünkre, és nem is biztos, hogy méltatlanul. Mindent összevetve nem éri el az első rész színvonalát, még úgy sem, hogy az Allan száz évéről szólt, ez pedig csak egyetlen egyet vesz górcső alá.

Allan és Julius karaktere semmit nem változott, a poénok pont ott ülnek és szerencsére kellő számban fel is vonulnak az oldalakon. Mégis, picit olyan, mintha a történet lelke valahogy elveszett volna Karlsson száz és százegyedik életéve között. A százegy éves Allan valóban túl sokat gondolkodik, nem túl sokat, de itt-ott már aggódik, és jóval empatikusabbnak tűnik, mint az előző részben. A politikai vezetők ábrázolása fergetegesen sikerült, Jonasson bravúrosan építi fel társadalomkritikáit, és adja szereplői szájába azokat.

„– Azt mondják itt nekem, hogy megkapta az amerikai elnök Szabadság-érdemrendjét – mondta Donald Trump.

– Bár az az elnök már a történelem része. Ez az elnök viszont visszaveszi a kitüntetést, ha nem válaszol a kérdéseimre. Vissza én.

– Ha egyszer eljutunk oda, hogy kérdéseket tesz fel, igyekszem mindegyikre válaszolni – mondta Allan. – De az érdemrend visszaszolgáltatása nem fog menni. Annak valahogy lába kelt 1948-ban a tengeralattjárón, úton Leningrádba. Lehet, hogy az oroszok azóta is titokban őrzik valahol, amit mindig meg lehet kérdezni Moszkvában Putyintól, ha nem tévedek, eléggé jóban vannak.”

Az, ahogyan Kim Dzsongun a néphez beszél, aki persze retteg tőle, vagy ahogyan Donald Trump kérdések nélkül, kivörösödve folyton őrjöng és mindent ismétel, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, amivel megerősíteni tudja saját magát és az elmondottakat: egy folytonos stand-up comedyvá teszik az oldalakat, mely rendkívül jól és könnyen fogyasztható. A fiktív párbeszédek ennek hatására teljesen hihetőek, viccesek, mosolyt csalnak az ember arcára.

„– Hat nap alatt sok mindent el lehet végezni. Csak maradjak életben, már meglehetősen régóta gyengélkedem. Voltaképpen vagy harminc-negyven éve. Már megettem, ahogy mondani szokás, a kenyerem javát. Noé kétségkívül megérte a kilencszázötvenet. A különbség csak az, hogy én tényleg annyi vagyok, amennyi.

– Ki? – kérdezte Kim Dzsongun.

– Noé. A Bibliából. Jó könyv. Jaj, ezt most nem kellett volna. Gondolom, nem olvasta, mert ha olvasta volna, saját magát kellett volna likvidálnia, ha jól értem a törvényeiket.”

Ahol számomra leült a történet, ott egytől-egyig a mellékszereplők voltak a ludasak. A százegy éves embert körülvevő, felbukkanó figurák jellemábrázolása véleményem szerint laposabbra sikerült. Sokszor nincs is különösebb funkciójuk, mint hogy részt vegyenek egy-két eseményben, csupán azért, hogy Jonasson hozhassa az elvárt poénokat és helyzetbe hozza főszereplőjét, Allant.

Mindazonáltal olyan kikapcsolódást nyújt a könyv, ami tökéletesen szórakoztató, nyugodtan elengedheti magát az ember olvasása közben, humoros és azt kell mondjam intelligens is. Nem csak fent már említett kikarikírozott társadalomrajz, vagy a politikai szatíra miatt, hanem számos rejtett jelzés is figyelemfelhívásként működik, görbe tükörként funkcionál, amire az olvasó csak a sokadik oldal után döbben rá. Allan például a maga százegy évével tökéletes kockává válik, amikor hozzájut szeretett fekete tabletjéhez, utalva ezzel sokunk képernyő- és kütyü-függőségére. Szerettem, hogy Allan még mindig szeretnivaló, hogy még mindig Julius agyára megy, és hogy Jonasson helyzetkomikumára, és humorérzékére még mindig lehet számítani. Nagyon várom, hogy Allan betöltse a százkettőt!

„– Az én nevem Allan. És ez itt a legjobb barátom, Julius. Aki spárgatermesztő. Én nem vagyok semmi, csak öreg. Ha hiszi, ha nem, ma van a százegyedik születésnapom.”