Jodi Picoult & Samantha Van Leer: Sorok között

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

 

 

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult and Samantha van Leer: Between the Lines

Fordította: Babits Péter

Eredeti színes illusztrációk: Yvonne Gilbert

Fekete illusztrációk: Scott M. Fischer

 

Furcsa volt Jodi Picoult nevét egy olyan regényen látni, ami ifjúsági, fantasy, romantikus és chick lit címkét kapott.  Az ő neve számomra eddig a drámával, és a véresen komoly témákkal volt egyenlő, most viszont egy teljesen más műfajban mutatta meg magát, ami nagyszerű, mert nem igazán szeretem beskatulyázni sem az írókat, sem a színészeket. A könyv elolvasása után most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Jodi Picoult minden műfajban nagyot tud alkotni! :)

 

Fontos megemlítenem, hogy a könyvben csodálatos illusztrációk láthatóak, amik még színesebbé, elevenebbé teszik a történetet. Yvonne Gilbert, az illusztrációk készítője rajong a tündérmesékért és rengeteg könyvet illusztrált már világszerte, a nevét határozottan érdemes lesz megjegyeznünk. Néhány illusztrációját megtekinthetitek a honlapján: http://yvonnegilbert.com/

 

S most lássuk a történetet magát. :)

 

A könyv egy-egy kétsoros ajánlással indít mindkét szerző részéről, majd ezt követi Jodi Picoult bevezetője, s a történet maga.

Ha nem lenne elég megkapó a könyv fülszövege, akkor simán a bevezetőt elolvasva úgy érezném, muszáj elolvasnom. Ugyanis az írónő elmesélte, hogyan is vetődött fel ennek a történetnek az ötlete, s hogy az egész a lányának, Samanthának/Sammy-nek a fejéből pattant ki. :)

„Így hát… amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam.Mondjak valamit? Megérte.Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, cél­jaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön? S mi van, ha az egyik szereplő minden erejével próbál kisza­badulni a könyvből?Vagy ami még jobb: ha az egyik olvasója beleszeret, s úgy dönt, segít neki?” „A legtutibb az volt, amikor belebot­lottunk egymás mondataiba, és kiderült, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – mintha ugyanazt álmodnánk; mint­ha írás közben telepatikusan összekapcsolódnánk.Néha, ha egy nagyszerű könyvet olvasok, azt gondolom: ”Hű, bárcsak én találtam volna ki ezt a fordulatot!” Csodálatos, hogy ugyanez az érzés töltött el, míg a lányom sorait olvas­tam.”

A cselekmények két szálon futnak. Egyrészt maga a tündérmese történetét követhetjük nyomon, másrészt a „való élet” eseményeit Delilával és Olivérrel, ahogy azért harcolnak, hogy mindketten egyszerre legyenek ugyanott.

 

Szereplők:

- Móric király

- Matilda királyné

- Olivér királyfi

- Naspolya: gonosz varázsló a történetben, de amikor épp nem olvassák a tündérmesét, akkor egy aranyos lepkemániás varázsló. :)

- Orbánc: udvari varázsló

- Füge: a pék fia, Olivér barátja. Egyszer csak eltűnt, valószínűsíthetően a királyné keze volt a dologban, mert Füge és Olivér háborúsat játszottak.

- Frocli vadászkutya (= Füge, csak Naspolya kutyává változtatta a történetben)

- Szerafima: megmentendő királylány, aki bár gyönyörű, egy kissé butácska. Nem tudja megkülönböztetni a színészkedést a valóságtól.

Valamint egyéb meseszereplők: Piró a sárkány, manók, sellők, kalózok, unikornisok, stb.

- Delila: olvasó lány, s egyben a főhősnőnk. Visszahúzódó, kedves, okos. Ő olvassa azt a tündérmesét, amiben Olivér szerepel.

- Jules: Delila legjobb barátnője, kicsit elvont figura, de nekem nagyon szimpatikus volt.

- Jessamyn: a Sorok között tündérmese írónője, Edgár anyukája

- Edgár: Jessamyn fia, Olivér és Delila új barátja

Ezen felül persze még több mellékszereplő, mint például Delila anyukája, a pszichológus, a tanárok és diáktársak.

 

Történetünk a kezdetek kezdetére nyúlik vissza, amikor Móric király és Matilda királyné boldogan élt a birodalomban, a nép szerette és becsülte őket, s gyermekáldás elébe néztek. Ám volt valaki, aki nem örült a boldogságuknak. Ő nem más, mint Naspolya, aki évek óta szerelmes volt Matilda királynéba, de a szerelmet felváltotta a gyűlölet, és a bosszúszomj, amikor Matilda Móricot választotta.

Az ifjú trónörökös születésének éjszakáján, egy fekete szárnyas szörnyeteg jelent meg a királyságban, és tűzcsóvákkal borította be a nádtetőket. Ezt a lényt Naspolya festette rá egy varázsvászonra, s keltette így életre. A király látva népe riadt tekintetét úgy döntött, gyorsan cselekszik. Feleségét a szolgákra bízta, ő pedig magára öltötte fényes páncélját, és lovagjaival a sárkány ellen indult.

Ezen az éjszakán Matilda királyné megszülte Olivér királyfit, de elvesztette imádott királyát, Móricot.

 

Olivér tizenhat éves korára tizenhét nyelven beszélt, ismerte a királyság törvényeit, kitalálta a vetésforgó új rendszerét, és az udvari varázslóval, Orbánccal feltalálták a hőálló vértet arra az esetre, ha újabb sárkány támadna rájuk. Rengeteg mindenhez értett, de a harc nem tartozott közéjük. Egy nap elé járult egy köpenyes alak, aki arra kérte, mentse meg a lányát, akit elraboltak.

Matilda királynő mielőtt útjára bocsátaná Olivért, az alábbiakat mondja:

„– Atyád mindig azt mondta: félni annyit tesz, hogy van mi­ért élned.”

 

S ezután kezdődött igazán a történetünk. :)

 

Olivér „gondolatmenetén”, felvetésein nagyon jót mosolyogtam. 

Delila szemszögéből olvasni, s a gondolatait a magadénak érezni… kicsit furcsa, ha magát a regény cselekményét nézzük. :D Adott ugyanis a „való életben” Delila, tizenöt éves gimis, aki egy tündérmesét olvasgat a legszívesebben, ami nem másról szól, mint Olivér királyfiról. Ugyanakkor ott van Olivér szemszöge, aki tisztában van vele, hogy egy mesekönyv főhőse, mégis vágyik az ismeretlen világba, hogy megtapasztalhassa azt, amit Delila is.

Imádtam a váltakozó nézőpontot, mert bármilyen nevetségesen hangzik is, mindkettő szerepbe bele tudtam magam élni. Olivér helyében én is vágyódnék az ismeretlenbe, hogy felfedezhessem, hiszen ha túl sokat ismételgetek valamit, néha én is megjegyzem, hogy nem vagyok én papagáj, hogy folyton ugyanazt hajtogassam, tehát minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálni, kicsit unalmas, s egy idő után idegesítő is lehet. Ráadásul ugye Delilát megismerve már ott volt az a bizonyos szikra is, ami miatt muszáj volt kijutnia a könyvből.

Viszont Delilát is megértem, mert sokszor, amikor olvasok, én is egy másik világban találom magam, élvezem a könyvek által nyújtott lehetőségeket, és pillanatok alatt egy karakter rajongójává válok, vagy épp azonosulok vele.

 

Aztán ott van Olivér, aki annyiszor gondol a főhősnőnkre, amennyiszer csak levegőt vesz. Igazi hősszerelmes, akit nem lehet nem szeretni.

 

Annyira aranyos volt, ahogy Delila és Olivér azon fáradoztak, hogy Oli végre kikerüljön a „való világba”, és személyesen is találkozhassanak. Velük izgultam minden próbálkozásnál, és reméltem, hogy mihamarabb happy end lesz, aztán eszembe jutott, hogy akkor viszont vége lesz a könyvnek, amit azért nem akartam, mert annyira jó. 22-es csapdája. Végül arra jutottam, hogy nem baj, mert a könyveknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy újra és újra elolvashatjuk őket, s ezzel mi is megkapjuk a kis happy end-ünket. :)

 

Amit még nagyon szerettem a történetben, az a rengeteg okos gondolat volt. Igazán elgondolkodhatnának néhányan rajtuk.

„A kölykök véleményét persze soha senki nem kérdezi, de számomra úgy tűnik, hogy akkor lesz felnőtt valaki, amikor már nem reménykedik a legjobban és elkezd készülni a leg­rosszabbra. De hogyan mondjuk meg egy felnőttnek, hogy talán minden rossz azért van a világon, mert már nem hiszünk abban, hogy a legjobb valóra válhat?”

A cselekmények fordulatosak, a párbeszédek humorosak, a jelenetek eszményiek, a karakterek pedig eszméletlen aranyosak és szeretni valóak.

S amikor minden szépen happy end-del zárult, a köszönetnyilvánításnál Jodi külön megemlíti a kedves illusztrátorunkat/illusztrátorainkat, aki(k) segített(ek) tökéletessé tenni a varázslatot. :)

„Amiért külön hálával tartozom Yvonne Gilbert-nek, aki életre keltette a mi kis hercegünket, és Scott M. Fishernek, aki elképesztő árnyképeket készített. Mindketten szó szerint elvarázsoltak minket a látásmódjukkal és a könyv iránti lel­kesedésükkel.”

Most, hogy végére értem a történetnek, egyszerre örülök és sírok egy picit legbelül. Már az elején magával ragadott ez a fantasztikus tündérmese, ami gyermeknek, tininek és felnőttnek egyaránt ajánlott. Jodi és Samantha olyan világba segít eljutnunk, ahol önfeledten kalandozhatunk, s átélhetjük az érzelmek színes kavalkádját. A szerzőpárosnak és magának a regénynek rengeteg mosolyt, boldog és önfeledt órát köszönhetek, s olyan élményeket, amelyek rengeteget tettek hozzám emberként. Új tapasztalatokkal gazdagodtam, új világot fedezhettem fel, valamint ismét rájöhettem, hogy a fantázia világának kiapadhatatlan a forrása, ami újra és újra csak arra vár, hogy felfedezzük! Számomra a Picoult és Van Leer élmény abszolút nyerő volt, remélem még sok-sok közös regényük születik! Én ugyanis újabb kedvenccel gazdagodtam.

 

Pontozás: 10/10*