Jodi Picoult – Samantha van Leer: Lapról lapra

Vigyázat! Elvétve cselekményleírást tartalmazhat!

Mielőtt maga a történet kerülne szóba, megjegyezném (amit már a Sorok közöttnél is), hogy imádom a borítót és az illusztrációkat. Szerintem eszméletlenül passzolnak a történethez, s ezekkel együtt lett kerek egész a könyv. Persze a történet önmagában is varázslatos, de az illusztrációk felteszik az I-re a pontot.

A történet eseményeit több szemszögből ismerhetjük meg, váltakozó nézőpontot alkalmaztak most is a szerzőink. Tetszett, hogy Jessamyn üzenetei is felbukkantak több helyen a könyvben. Sűrűn mosolyt csalt az arcomra egy-egy megjegyzése. Ahogy Delila alábbi megjegyzése is, ami most kifejezetten aktuális néhány személynek:

„Suliba járni kicsit olyan, mintha minden reggel azért kéne felkelned, hogy száz kilométeres sebességgel nekirohanj ugyanannak a téglafalnak.”

Olivér első napja az iskolában határozottan versenybe szállhat a legviccesebb jelenet címért a könyvben. A kémia óra feledhetetlen jelenetein például kis híján visítottam a nevetéstől.

Természetesen sajnáltam a srácot, egyáltalán nem könnyű belecsöppenni egy ilyen helyzetbe (még ha én nem is vagyok könyvszereplő, azért tudom, mit szövegelek), hiszen újnak lenni pocsék. Úgy érzed, mindenki téged bámul – feltehetőleg azért, mert a legtöbben tényleg bámulnak –, s esetlegesen azt várják, hogy mit fogsz bakizni. Kérem szépen, általában bedobnak a mély vízbe, hogy meglássák, tudsz-e úszni. Olivér még viszonylag jól vette az akadályokat, ahhoz képest, hogy három hónapja még azt se nagyon tudta, mi az az iskola, legalábbis ilyen formában nem.

Szerettem, hogy a történet olvastatta magát. Magával ragadó, lehengerlő, varázslatos, vicces, olykor szomorú, fordulatokban gazdag és néha bizony elgondolkodtató. Jules karaktere most is sziporkázott, szakadtam a nevetéstől, amikor ő is képbe került. Határozottan főnyeremény egy ilyen legjobb barátnő. :) Mellé meg ugye ott van még Chris és Edgar is. Hmm… Mit szépítsek, megkedveltem Edgart. Örülök, hogy hangsúlyos szerepet kapott a karaktere és lehetősége volt kiteljesedni. A kedvencem viszont maradt Delila és Olivér, na meg persze Jessamyn.

Szerzőpárosunk határozottan kitett magáért, ami a karakterek jellemét, leírását illeti. Hihetetlen, hogy mi mindent hoztak össze. Két kötet tele álmokkal, érzelmekkel, varázslattal, reménnyel, amit az olvasó is átél, amint kezébe veszi a könyvet.

Voltak olyan események, amelyeknek következtében elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nem számítottam arra, hogy ilyen irányt fognak venni a történések. Hirtelen túl valóságosnak tűnt, én pedig nem akartam kizökkenni.

Jessamyn egyik legmegfontolandóbb „gondolatmenete”:

„Mit tennél, ha csak egyetlen napod lenne hátra?Azokkal töltenéd, akiket szeretsz?Elutaznál a föld távoli tájaira, hogy minél több csodát láss?Nem ennél mást, csak csokit?Bocsánatot kérnél az összes vétkedért? Odaállnál azok elé, akik elé eddig nem mertél? Elmondanád a titkos szerelmednek, hogy mindig is imádtad?Miért várjuk meg a legutolsó pillanatot, amikor mindvégig ezt kellene tennünk?”

Aztán jöttek sorozatban olyan események, amiknél úgy éreztem, nem igazság. Jodi és Sammy alaposan feladták a leckét, felültettek minket egy végtelennek tűnő érzelmi hullámvasútra, amiről bizony a könyv utolsó mondatáig nincs leszállás. Volt egy olyan pillanat a könyvben, amikor úgy éreztem ne tovább. Nagyon szomorú voltam, nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, bár tudtam, hogy a könyv nem lehet csupán egy édes-nyálas romantikus mese, kellenek olyan dolgok, amik a valóságban tartanak minket, márpedig a mi valóságunkban bőven történnek rossz dolgok, nem csak jók. Aztán eszembe jutott, hogy ez mégis csak Jodi és Sammy története, szóval muszáj megkapnom a happy end-et.       

Ezután jött egy újabb elgondolkodtató szövegrészlet Jessamyn-tól, ami ismét rátapintott a lényegre.

„Színház az egész világ, de nemcsak azok színészek, akik színpadon játszanak. Te is az lehetsz, még ha nem szövegkönyvből dolgozol is.Te is másképp viselkedsz mások előtt. Tudod, mit szeretnek hallani a barátaid, mi teszi büszkévé a szüleidet, mivel vívhatod ki a tanárok megbecsülését – hát mindnyájuknak más arcodat mutatod.Ennyi különféle szerep között honnan tudod, ki vagy igazából?Nos, ehhez meg kell találnod azt a különleges valakit, aki előtt nem játszol. Valakit, aki nem azért figyel rád, mert kiadod magad valakinek, akinek szeretne látni – csakis önmagadért.”

Hihetetlen, hogy ezek az apró gondolatok mennyi lényeges dologra felhívják a figyelmet. Bár szerettem magát a történetet, a fantasztikus karaktereket, az élet pozitív és negatív dolgaival átszőtt varázslatos mesét és a rengeteg jobbnál jobb illusztrációt, mégis Jessamyn „gondolatai” voltak számomra a legkedvesebbek.

Na és a végkifejlet? Hű a mindenit! Szerzőpárosunknak sikerült olyan történetet írnia, amiből úgy érzem, sose lenne elég. Igazi léleksimogató, s bárki bármit mond, szerintem nem csak az ifjúságot ragadja magával, minden korosztályban megtalálja majd a neki való olvasót. Szeretem ezt a történetet, valószínűleg örökkön örökké. :)

Pontozás: 10/10*