Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Delia Hopkins harminc éves, van egy vőlegénye, egy kislánya, szuper munkája, egy kutyussal elveszett embereket keres. Látszólag minden rendben van, de egy gyermekkori emlékkép nem hagyja nyugodni, folyton felbukkan az elméjében és gondolkodásra készteti. Amikor beszél róla a környezetének, felgyorsulnak az események, és az addig felépített élete egy pillanat alatt kártyavárként omlik össze. Kiderül ugyanis, hogy az édesapja elrabolta, amikor négyéves volt.

Első ránézésre az apa önző volt, elvitte a kislányát, hogy új életet kezdjenek. Mintaszerűen, nagy szeretetben nevelte, de az édesanyját mégis elszakította tőle, évtizedekig azt mondta róla, hogy egy autóbalesetben halt meg. Aztán, ahogy megkezdődik a férfi tárgyalása, úgy derül ki egyre több részlet, háttér-információ, amely új színben tüntetni fel az elrablás tényét. A végére pedig ismét csak bebizonyosodik, ami Jodi Picoult minden regényére jellemző: nem lehet valami fekete vagy fehér, a körülmények miatt a rossz, lehet, hogy tulajdonképpen jó és az egyetlen járható út. Nincs egyértelmű válasz, minden csak nézőpont kérdése.

Az alaphelyzet abszurd, mégis akár megtörtént eset is lehetne. A szereplők jól formáltak, élethűek, valódi problémákkal, igazi jellemvonásokkal rendelkeznek. A közöttük lévő kapcsolatok önmagukban is nagyon érdekesek, néha olyan érzésem volt, mintha nem is a két főszereplő lenne a középpontban, hanem szinte mindenki, mert a szerző minden fő karaktert aprólékosan kidolgozott. Tudjuk, ismerjük a hátterüket, a motivációjukat, az erősségeiket és a gyengéiket is. Nekem egyedül a Delia-Fitz kapcsolat alakulása volt picit elnagyolt, ott éreztem azt, hogy ennek nem egyértelműen kellett volna ebbe az irányba elindulnia.

A börtönről szóló fejezeteket olvastam a legnehezebben, az emberi agresszivitás, az öncélú kegyetlenség bemutatása fontos része a kötetnek, mert ott is megmutatja Jodi Picoult, hogy vannak árnyalatok, lehetnek ott jó emberek, köttethetnek életre szóló barátságok – de azért nem egy leányálom túljutni ezeken a részeken.

Ruthann karaktere üde színfolt volt a történetben, bölcsessége, egyszerű és egyenes természete jól ellensúlyozta a bonyolult helyzetet. Megnyugvást, egy kis pihenést jelentett a szereplőknek (és az olvasóknak is azt fog) egy-egy nehezebb fejezet után. Természetesen itt sem várhatunk egy egyenes élettörténetet, a kötelező Picoult-csavar itt is megjelenik, és a feje tetejére állít mindent, ami addig biztos pontnak tűnt.

Összességében az mondhatom, ez megint egy elgondolkodtató, letehetetlen történet, felejthetetlen szereplőkkel, morális, erkölcsi kérdésekkel, melyet a Jodi Picoult-rajongóknak kötelező beszerezni.

PAE