Jodi Picoult: A tizedik kör

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, 2004-ben. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:

A könyv egy előszóval nyit, ami visszarepít minket a régmúltba, amikor még csak négy éves volt Trixie. Szerettem ezt a részt a könyvből, mert megmutatja, hogy milyen volt akkoriban Daniel (apa), illetve milyen volt a kapcsolatuk egymással. 

Főszereplőnk, Trixie első osztályos gimnazista, akinek a gondolatai csak Jason körül forognak, miközben azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. Összezavarodott tini, aki másra sem vágyik, mint hogy szeressék. Szülei, Daniel és Laura látszólag problémamentes házasságban élnek, ám ez csak látszat. Egyikőjük sem boldog, a család kezd szétszakadni. Daniel, akárcsak egy partra vetett hal, kapálózik azért, hogy a felesége és szeretett kislánya visszataláljanak hozzá, ugyanakkor Laura már belevágott valami másba, aminél már az elején érzi az olvasó, hogy nem lesz jó vége.

Jodi Picoult most is erőteljesen belemélyed a témába, és keményen megragadva az olvasót, magával vonszolja egészen a történet végéig.

A karakterek összetettek, az információkat folyamatosan kapjuk a történet és a cselekményvezetés során. Bár érzed olvasás közben, hogy valami nem kerek, és mintha túl egyszerű lenne a történet, rájössz, igaz az, hogy néha az egyszerű a bonyolult.

A szerző tökéletesen ábrázolja, mennyit változott a világ pár röpke év alatt, mennyi veszély fenyeget egy tizenévest, vagy épp milyen dolgok vezethetnek oda, hogy rossz irányba induljon egy tini élete. Hogyan dolgozza fel egy tizennégy éves (bár szerintem ez kortól független), hogy nemi erőszak áldozata lett? Vajon tényleg erőszak volt? Mi vezetett idáig?

Hogyan dolgozza fel a szülő, hogy a még nemrégiben totyogó kislánya serdülővé vált, és máris ekkora trauma érte? Mennyit bír el egy ember? Mikor lesz vége a végtelennek tűnő fájdalomnak, megaláztatásnak és dühnek? Mi történik, ha az emlékek hiánya miatt szörnyűségek sorozata veszi kezdetét? Megállítható-e egy újabb tragédia?  Ki a hibás a történtekért? Megelőzhető lett volna a tragédia? Mi lett volna, ha…?

Ezernyi kérdés felmerül az emberben olvasás közben, amikre többségében meg is kapod a választ, mire a történet végére érsz. Ám ezzel még nincs vége. A történetet körüllengi egyfajta búskomorság, fájdalommal, tehetetlenséggel és dühvel elegyítve. A könyv elolvasása után még sokáig motoszkál benned a gondolat, mert ez a könyv annyira élethű, annyira aktuális, annyira igaz lehetne, hogy az már fáj.