Jhumpa Lahiri: Mélyföld

Jhumpa Lahiri családregénye érdekes vállalkozás, a két testvér története két különböző földrészen játszódik. Egyetlen esemény drámaian megváltoztathatja az ember lakhelyéhez, tájhoz kötődő érzelmeit, azét, amelyet addig sajátjának érzett. Az ebből fakadó érzelmi hullám pedig kifelé tovább fodrozódik a generációk végtelen mintáin és összekuszálja, összeütközteti azt új emberekkel, új körülményekkel, hogy aztán visszavonhatatlanul átalakíthassa. Így jelenik meg benne egyszerre a három, fent idézett igeidő.

„A hindu filozófiában a három igeidő – a múlt, a jelen és a jövő – feltehetően egyszerre létezik Istenben. Isten időtlen, de az idő – halál isteneként – testet ölt.
Descartes a Harmadik Meditációjában azt mondja, hogy Isten minden egyes egymást követő pillanatban újjáalkotja a testet. Így az idő a létfenntartás egyik formája.”

A történet középpontja Rhode Island és India (Kalkutta), valamint a Mitra testvérek, Subhash és Udayan, akik tizenöt hónap különbséggel látták meg a napvilágot. A '60-as évek végén járunk, abban az időszakban mikor a Naxalita-felkelés a kommunizmus katalizátorául szolgált. Subhash, az idősebb testvér, végtelenül nyugodt és megbízható, míg öccse, Udayan jóval indulatosabb, merészebb, így ő lesz az, aki fejest ugrik a mozgalomba és annak egyik központi figurája lesz. A két, egymáshoz erős kötelékkel ragaszkodó testvér kapcsolata az évek múlásával és Udayan elköteleződésével egyre lazábbá válik. Megrendítő olvasni, mennyire el tud egy eszme távolítani egymástól két olyan embert, akik olyan szimbiózisban cseperednek, mint az ikerpárok. Amikor aztán Subhashnak felajánlanak egy ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, hogy eltávolodjon mindattól a szégyentől és gondtól melyet a testvére és a lakhelye kezd jelenteni számára, kevés gondolkodás után igen mond. A sztori fordulópontja azonban csak ezután jön, mert Subhash a költözéssel csupán annyit ér el, hogy egy furcsa kereszteződést hoz létre kontinensek és nemzedékek között.

Lahiri írásmódja sémáktól mentes, nem kell különféle, jól bevált klisékhez folyamodnia azért, hogy egy szívfacsaró történetet kanyarintson, anélkül is meg tudja ríkatni és hatni az olvasóit, hogy manipulálná őket. A regényben megjelenő kevés, de éppen elégséges számú karakterek magányos elmélkedésén keresztül az olvasók rátalálnak saját személyes tapasztalataikra, érzéseikre, amelyek aztán visszatükröződnek rájuk. Például, mikor megkérdezik Subhasht, otthon érzi-e magát Rhode Islanden, Lahiri ezt írja: „He didn't belong, but perhaps it didn't matter. He wanted to tell her that he had been waiting all his life to find Rhode Island. That it was here, in this minute but majestic corner of the world, that he could breathe.” A kötődéseknek és azok szűk csomóinak ilyesfajta kibogozása, analizálása annyira egyedi és profi módon van mélységeiben megírva, hogy az egészen ritka élmény.

„Bár Subhash úgy nézett ki, mint akármelyik bengáli, most elkötelezettséget érzett a külföldiek iránt. Közös volt velük az a tudat, hogy létezik egy máshol. Egy másik élet, ahová vissza lehet térni. Az eltávozásra való képesség.”

Nagy és súlyos témákkal dolgozik az író, úgy mint bűntudat, bátorság és a passzivitás következményei. Bár Rhode Island partjai valószínűleg majd minden regényben tökéletes helyszínt nyújtanának, ebben a könyvben a magányt jelképező óceán, a vízsodorta uszadék fa, mind kiváló metaforául szolgálnak egy egymással összecsapó és egymásba omló, majd szétszóródó családnak.

Azok, akik már több írását is olvasták Lahirinek, azt szokták a szemére vetni, hogy minden regényében felveti a bevándorlás témáját és mindig hasonló módon teszi ezt. A bevándorló szülőktől származó írónőtől azért eléggé természetesnek tűnik, hogy lenyűgözi a téma és nem tud nem írni róla. Aztán pedig adja magát a gondolat, nem lehet, hogy a Subhashban megfogalmazódó aggályok és félelmek, valójában Jhumpáé? Az igazat megvallva, bárhogy legyen is, a Mélyföld azért többről szól, mint emigráció, még akkor is, ha a sztori alappillére ezen a lábon áll. Egy helyütt pl. az írónő egy, a tengerparton heverő nehéz, nagy kőről ír: „too large to unearth, its surface partly visible, but its contours unknown.” Ezzel a félmondattal tökéletesen jellemezhető Lahiri írásmódja. A Mélyföldben a karakterek összetett érzelmi síkon mozognak, kevéssé kontúrosak, vagy körülhatárolhatóak és az olvasó megtapasztalhatja ennek a skálának minden rétegét, alámerülhet annak színes mélységeibe.