Jandy Nelson: Neked ​adom a napot

Hogyan tudnád elviselni, hogy minden széthullik körülötted?

Nagyjából ezt éreztem a könyv olvasása közben. De ne innen kezdjük, haladjunk csak szépen sorjában. Az első fejezetben már felötlött bennem három gondolat, ami szerencsére nem tartott ki a könyv végéig. Valahogy a második vagy a harmadik fejezetekben elveszett, azonban addig makacsul tartotta magát mind a három.

A telefonomban van is egy elég zavaros jegyzet arról, hogy akkor most mi van. (Vagyis, mi nincsen.) Amikor belekezdtem a könyvbe, akkor 3 dolog jutott szinte azonnal az eszembe: az első, hogy én most rettenetesen fáradt vagyok ehhez a könyvhöz. A második az, hogy nem ez lesz életem legkönnyebb olvasmánya - aminek eközben örültem is. A harmadik pedig, hogy nem vagyok ehhez eléggé művész.4

Miközben olvastam a könyvet, nem egyszer éreztem azt, hogy én ehhez túlságosan is földhöz ragadt vagyok. Hogy sosem fogom megérteni az ikreket, akiket elnézve (vagy olvasva) nekem egy ecsetet sem lenne szabad a kezembe vennem, nemhogy valamit alkotni is. (Vagy akár szimplán akarni ezt.) Lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de minden művüket csodálatosnak képzeltem, mesésnek a maguk valójában.

Az egész könyv a művészetre épül (amit már egyértelművé tettem), de amint az ember beleszokik a "világba," akkor már nem lesz olyan különös. Valójában ez az érzés meglesz még mellette egy kicsit, vagyis nálam megvolt, azonban nem volt olyan különös a könyv, az írásmód, a reakciók, mint első olvasásra. Nem kell minden festményt, vagy ilyesmit ismerni, hiszen a könyv az ikrekről szól. Arról, hogy ők mit alkotnak, mit képzelnek el, mit álmodnak meg, és hogyan készítik el ezeket.

Nagyon tetszett még, hogy az ikrek nem egyformák. Igen, valóban, ez egy klisé is szinte, amelyik könyv ikrekről szólt, ezt is felhozta: kívülről egyformák, belülről pedig egyáltalán nem, közben meg valami abszurd álláspontot képvisel, ami hihetetlenné teszi az egészet. Itt azonban ez nem így jelenik meg: van egy fiú-lány ikerpár. Mindketten művészek, de teljesen másképp. A személyiségük, a reakcióik teljesen mások, ugyanakkor nagyon hasonlítanak egymásra néhány ponton. Mint a testvérek általában: bármennyire is egy család, nem lesznek pontosan ugyanolyanok.

Noah az, akiért végig fájt a szívem, hiszen szegénynek nem mindig jöttek össze a dolgok. Néha csak ültem olvasás közben, és arra gondoltam, hogy "ne, ez ne így történjen, ez nem lehet." És valahol így voltam Jude-nál is: láttam, mi lesz ebből, hová fog alakulni ez az egész, és ezért rettenetesen sajnáltam a karakterét.

Azt szerettem nagyon a történeteikben, hogy nem egy időben játszódtak. Nem csak több nézőpontból követhettük az eseményeket, hanem más-más időből is. Így az események nagyobb hangsúlyt kaphattak, még jobban kiteljesedhettek. És tudjátok, mi volt számomra a legmeglepőbb? Hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint Az ég a földig ér-t. Igen, ez számomra egy hatalmas meglepetés. (A molyos értékelésem mindent megmagyaráz.)

A könyv engem egyszerűen levett a lábamról. Nagyon tetszett, nagyon szerettem. Kicsit féltem tőle az elején, de a végére már imádtam a kicsit furcsa (valójában nagyon is furcsa) ikreket és a történeteiket.