James Dashner: Az útvesztő

Nagyon sokáig szemeztem a könyvvel, érdekelt, mivel nagyon szeretem a disztópiákat, és rengeteget is olvastam belőlük. Azonban tartottam is tőle: mi lesz, ha csalódok benne? Mi lesz, ha nem fog tetszeni? Aztán elolvastam, és rájöttem, hogy a félelmeim teljes mértékben alaptalanok.

A neveket nehezen jegyeztem meg az elején, hirtelen nagyon sok fiúnevet olvashatunk a könyvben. A helyet szintén nehezen tudtam elképzelni és ezért néhol nem tudtam, hogy mi merre és hol van. Az eseményekből meg semmit sem értettem. Szinte úgy álltam ott, mint Thomas: a helyében én sem tudtam volna, kiben bíznék, vagy egyáltalán kiben lehetne. A könyv közepén nagyjából mindent értettem. Aztán elértem a végére. És az epilógus megint mindent összezavart. Igen, az író ért ehhez. Igazából nem függővég, csak úgy bedobja az infót, mint valami bombát, és vége is van a könyvnek, az olvasó meg csak pislog, hogy akkor most mi is van? És hol a folytatás?!


Nem tudom elképzelni, hogy tudnék-e ott élni. Igazából ehhez a részhez külön vázlatot írtam anno, hogy mindenre emlékezzek, de aztán rádöbbentem, hogy túlságosan sokat elárulnék a történetről, így ezeket a sorokat, jegyzeteket alaposan redukálnom kellett. Nagyon tetszett az Útvesztő mozgása éjszaka. Amikor először megemlítette James Dashner, nem tudtam mire vélni. Mégis hogyan tudnak a falak mozogni? Viszont szerencsére erre is derült egy kis fény a könyv végén, aminek kifejezetten örültem.

Vannak még a fülszövegben is érdekes dolgok, mint például azok a bizonyos lények, amik nekem a könyvben egyértelműen jobban tetszettek... a film egy kicsit furcsán oldotta ezt meg. A másik pedig maga Teresa, aki szerintem az egyik legmegosztóbb szereplője ennek a könyvnek. De majd lesznek rajta kívül mások is. ;)

A szereplők szerintem hihetetlenek voltak. Nem egyszer elgondolkodtam azon, hogy mit tennék a helyükben, és hogy én mennyire alkalmatlan lennék egy ilyen életre. A szereplők közül viszont nem egy volt, aki mintha azonnal tudta volna, hogy mit mikor kell tennie. Thomas is ilyen volt. Mindig mondott valamit, csinált valamit, gyakran pedig kérdezés nélkül, éppen ezért jött rá rengeteg dologra, amikre a többiek addig nem. Ilyenek voltak a Kód, a Végzet meg a VESZETT.

A többiekről nem szeretnék sokat írni, de nagyon örültem neki, hogy mindannyian egyediek lettel. Rengeteg fiúkarakter volt a könyvben, mégsem egymás másolatai a srácok szerencsére, és így teljesen mások is egymástól. Nem hasonlítanak annyira egymásra, egyértelműen a helyzetük kovácsolta össze őket.

Forrás: Évi kuckója