Hillary Jordan: Mudbound – Sárfészek

A szerzőről: „Hillary Jordan Texasban és Oklahomában nőtt fel. Angol irodalomból és politológiából szerzett diplomát a Wellesley Főiskolán, majd tizenöt éven át hirdetésekhez írt szövegeket, mielőtt belevágott a regényírásba. A Columbia Egyetemen tanult kreatív írást. Első regénye, a Mudbound – Sárfészek 2006-ban elnyerte a legjobb irodalmi műnek járó Bellwether-díjat, amit kétévente adományoznak a társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozó első regényeknek, emellett a New Atlantic Independent Booksellers Association 2008-ban ezt a könyvet választotta az év irodalmi művének. 2017-ben Dee Rees rendezett belőle sokszorosan díjnyertes filmet. Jordan novellái számos irodalmi lapban megjelennek, köztük a Story Quarterlyben és a Carolina Quarterlyben. Hillary New York Államban, Tivoliban él.” /Forrás: a könyv 319. oldala/

Tetszett, hogy több nézőpontból ismerhettem meg a történetet, s ezáltal nagyobb betekintést nyertem a szereplők életébe.

Az olvasó jól felépített cselekményrendszert kap, kiforrott karakterekkel, érzelmi hullámvasutazással. Akár egy csettintésre megváltozhatnak az érzéseid olvasás közben, egyik pillanatban még szórakoztatónak találsz egy jelenetet, a következőben meg már vöröslik a fejed a dühtől, és legszívesebben kiáltanál egy nagyot az igazságtalanságok miatt. Hiába tudom, hogy ez „csak egy könyv”, mégis sokszor azon kaptam magam, hogy mérhetetlenül dühös vagyok az emberekre, vagy épp a tehetetlenség kínzó érzése uralkodik el rajtam.

A szerző egy olyan korba kalauzol el minket, ahol még napi szinten jelen volt a faji előítélet, a hátrányos megkülönböztetés. Nem azt nézték, hogy mit tett az ember, hanem hogy milyen a bőrszíne, származása. Egy haszonállat élete többet jelentett, mint egy színes bőrű emberé. Ugyanakkor Hillary Jordan azt is megmutatja, hogy mennyire más lehet a fogadtatás egy új helyen. Ronsel szemszöge számomra nagyon érdekes és tanulságos volt.

A szerző korhű ábrázolása segít, hogy visszarepüljünk a második világháború időszakába, illetve az azt követő évekbe. Érdekes eseményeknek vagyunk tanúi, s a legtöbb kivált belőlünk bizonyos érzéseket. Nagyon kedveltem Ronsel karakterét, az édesanyjáét, Florence-ét, Jamie-ét, a gyerekekét és kövezettek meg, de Lauráét is. Henryvel kapcsolatban sok dologgal nem értettem egyet, elég sűrűn ellenszenves volt, nem tudtam megkedvelni, bár összességében talán nem mondanám rossz embernek. Papit viszont egyenesen utáltam, sok Greenville-i emberrel együtt. Úgy gondolom, azt kapta az élettől, ami kijárt neki.

Hihetetlen haragot éreztem amiatt a gyűlölet miatt, ami a Jackson család felé irányult. Számomra ők voltak a kedvelhető karakterek, s egyáltalán nem érdekelt a bőrszínűk.

Mindenképpen elgondolkodtató és érdekes olvasmány, ami egyúttal a szerző nagyszerű bemutatkozása a magyar olvasóközönség előtt.

10/10