Hartay Csaba: Holtág

Hartay Csaba 1977. június 16-án született Gyulán. Gyerekkorát Szarvason töltötte.

1996-ban érettségizett a szeghalmi Péter András Gimnáziumban. 1997-ben jelent meg első verse a Sárkányfűben, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Verseit azóta többek közt a Kalligram, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, az Alföld, a Bárka, a Prae, a Tiszatáj, a Műút, a Forrás, az Új Forrás, a Kortárs, a Palócföld, a Magyar Napló és az Irodalmi Jelen közölte. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek. Családi vállalkozásban egy szarvasmarha telepen dolgozik.

A szerző kiadónál megjelent műve ezen kívül: Nem boci! Tejbe aprított irodalom (2015) 

 

 

A könyvről: 

Szerintem határozottan tükrözi a védőborító a könyv hangulatát. Aki volt már valaha horgászni, az tudja, hogy bizony egy ilyen hely egyszerre áraszt békét és nyugalmat, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a csendes felszín alatt bizony mozgolódások vannak. Akárcsak az embereknél. Külsőleg nyugodtnak látszódhatnak, közben viszont a felszín alatt, a lelkük mélyén életük nagy harcát vívhatják. Meglepetés érhet, ha csak látszat alapján vonunk le következtetéseket.

Nézzétek meg ezt a borítót! A lágy színek, a felszíni világ visszatükröződése a víz felszínén, mind-mind hozzájárulnak, hogy elvarázsolódj. Aztán kezdetét veheti az utazás Olivér és nagypapa világába, s egyúttal a saját érzelmeid és emlékeid is felelevenítődnek.

 

A kötet harminc hosszabb-rövidebb történetet tartalmaz, melyek érzelemben gazdagok és igen sokat mesélnek. Bár a kötet „csak” kétszázhúsz oldalas, tartalmaz mindent, amire szükség van egy jó könyvhöz. Mondhatnánk azt is, hogy igazi múltidéző, mert sokunknak eszébe jut olvasás közben a saját nagypapánk, aki esetlegesen már nincs velünk. Közös programok, beszélgetések, édes-bús érzések elevenednek fel olvasás közben. Nem csak Olivér és a nagypapája történetének érzelemvilágát kell megélnünk, hanem eközben még a saját emlékeink által előhozott múltbéli érzéseket is. Igazi érzelemdömping ez a könyv. Többször eleredtek a könnyeim olvasás közben, mert Hartay Csaba gondoskodott arról, hogy nagyon mélyen megmerüljünk az érzelmek tengerében.

 

Tetszett a nagypapa mondandója, még ha néha a szemem keresztbe is állt egy-két nyers kifejezéstől. Ilyenkor mindig eszembe jutott az én nagypapám, aki ha a közelben voltunk, igyekezett csomót kötni a nyelvére, nehogy valami csúnya szó elhagyja a száját, mert olyankor tudták már a többiek, hogy kitől is tanultuk el.

Minden gyereknek van papagáj korszaka, amikor sűrűn ismétli a körülötte elhangzó, érdekesnek tűnő kifejezéseket. Szóval erre tényleg érdemes odafigyelni. Persze mondhatjuk azt, hogy ugyan már, a közösségben úgyis eltanulja majd a gyerek, sőt, különbet is, nem feltétlenül otthon, de erre csak azt reagálnám, hogy ha a közvetlen közegben a gyerek nem tapasztal olyat, hogy a szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik csúnyán beszélnek, akkor nem feltétlenül fog ráragadni a nagyobb közösségekben sem.

 

Olivér és nagypapa kapcsolata szívmelengető volt. Tetszett, ahogy az öreg megpróbálta átadni az élettapasztalatát, bölcsességét az unokájának, míg ő igyekezett néha kordában tartani a nagyapót. Az együtt töltött pillanatok, a közös programok, az elhangzott párbeszédek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kerek egésszé váljon a történet.

„– És amikor te is voltál gyerek, az milyen gyermekkor volt? Meddig tartott? Mikor lett vége a gyermekkorodnak?

– Vége lett, mint a nyárnak. Nincs pontos perc vagy állomás, hogy akkor innentől. Ez egy átalakulás volt. Egy folyamat. De lehet, hogy egyes részeim még most is gyermekiek.”

 

Persze nagyon hamar jöttek azok a részek is nagypapa történetének, amik szomorúsággal töltöttek el. Az elmúlás, mint Damoklész kardja ott lebegett a feje felett, Olivér pedig a maga módján próbált segíteni, illetve igyekezett feldolgozni magában a történéseket.

Ez a könyv történetek kis csokra, ami magába foglalja a múltat, jelent, jövőt, az elmúlást, az emlékeket, a család egységét, a szeretetet, törődést, aggódást, megannyi érzelmet és élethelyzetet, amikről nem csak olvasni kell, hanem megélni is. Bár generációs hasadék volt Olivér és nagypapa között, talán pont az unokája értette meg a legjobban az öreget. Olykor aranyos, vicces, máskor viszont szomorú hangulat lengte körül a történeteket. Egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Mindvégig úgy éreztem, hogy ez a két érzés ki fog egyenlítődni, mint annak a bizonyos mérlegnek a két nyelve. Igazam lett.

 

Köszönöm Hartay Csabának, hogy ilyen formában tárta elénk gondolatait, s ezzel az olvasókat is édes-bús nosztalgiára késztette. Számomra érdekes utazás volt, s nem bántam meg, hogy elindultam az úton.

S köszönöm az Athenaeum kiadónak is a lehetőséget.