Harry Potter és a Főnix Rendje

Az előző részt (Harry Potter and the Goblet of Fire) annyira untam, hogy több mint fél év kellett ahhoz, hogy elolvassam. Ez nagyon rányomta a sorozatra a bélyegét, olyannyira, hogy bejegyzés sem készült róla és még a molyon sem írtam értékelést. Ennek köszönhetően majd egy évig nem is volt kedvem kezembe venni a folytatást. Nem túl nagy kedvvel kezdtem neki a Főnix Rendjének, de láss csodát, pár oldal után eltűnt a negatív érzés belőlem és szinte beszippantott a történet. Végül azt mondhatom, hogy eddig ez a sorozat legjobb része, mely már nem küzd azokkal a gyermekbetegségekkel, melyeket eddig húzott magával és a Tűz Serlegében csúcsosodott ki.

Ebben a részben végre egy olyan Harry Potterrel találkozhatunk, aki nem más hátán él meg, és, bár egyénisége még mindig nincs, már egy pár önálló ötlete azért van. Nem is tudom, hogy hogyan lehetett őt kedvelni az eddigi részek alapján, ahol mindig csak egy bábu volt és úgy rángatták, ahogy akarták.

Azonban most egy pubertáskorban lévő Harryvel van dolgunk. Aki nem érti a felnőttek világát, aki elkezd érdeklődni a másik nem iránt és egy csöppnyi szerénység is szorult belé. Pontosabban nem vallja tisztán magáénak azokat a győzelmeket, melyben csakugyan része volt, de mindig ott állt mellette valaki más is. Azonban ettől a nyártól kezdve már más a helyzet. A Dementor támadást egyedül verte vissza, és bár a tárgyaláson segítségére volt Dumbledor, ezt nem róhatjuk fel neki.

Az események igen lassan haladnak, de nem is probléma, hiszen nem a cselekményen van a hangsúly, hanem inkább a varázslóvilág hangulatán, ami egyre ellentmondásosabb és sötétebb. Azzal, hogy a minisztérium nem ismeri el Voldemort visszatérését, az olvasóban olyan gondolatok kezdenek erősödni, hogy talán a minisztérium is a sötét oldalt támogatja. Ezt a képzetet erősíti még Dolores Jane Umbridge, aki a legjobban kidolgozott karakter ebben a részben. Umbridge-t mindenki tudja társítani egy volt tanárával. Egy régimódi Professzor, aki megköveteli a tiszteletet és nem bratyizik a diákokkal. Egy olyan tanár, aki gyönyörét leli abban, ha kínozhatja a diákokat és teljesen eszét veszti, ha úgy érzi, hogy a háta mögött szervezkednek. Végre egy utálható karakter, aki az olvasókban nagyobb ellenszenvet kelt, mint maga Voldemort.

Miért jobb rész ez a többinél? Mert már igazi érzelmeket vált ki az olvasóból. Dühöt, kétségbeesést és agressziót. Cedric Diggory halálával a történet átlépett a mese világából valami sokkal sötétebbe. Ettől kezdve a varázslatok már nem a csodák világába repítik el az olvasókat, hanem igazi fegyverré válnak az ember kezében. Azonban mit sem ér mindez, ha a Mágiaügyi Minisztérium belekontárkodik a Hogwarts ügyeibe és fokozatosan csorbítja Dumbledore jogköreit. A diákok egyre inkább úgy érzik, hogy Umbridge hatalma megfosztja őket a tanulás lehetőségétől és attól, hogy meg tudják védeni magukat. Umbridge szerint az iskola nem az életre nevel, hanem azért van, hogy tudással lásson el bennünket. Az, hogy ez a tudás mennyire hasznos vagy éppen haszontalan, azt döntse el mindenki maga. ;)

Itt jön képbe a politika. Igen, nagy szavak ezek egy ifjúsági regénnyel kapcsolatban, de ha jobban belemélyedünk, akkor már nem is olyan abszurd. A hataloméhség vagy inkább a hatalomféltés az, ami Cornelius Fudge-ot arra készteti, hogy minden olyan személyt eltávolítson a politikai porondról, aki a hatalmára törhet. Nevetségesnek tűnhet, hogy Dumbledore a diákokkal szövetkezve puccsot akarjon végrehajtani. Azonban ne feledjük, hogy minden diktatúra kiépítésének az alapja a hatalmi gépezet megtisztítása az ellenzéktől, majd utána az oktatás átszervezése. Hiszen kinek van szüksége gondolkodó kisemberekre, akik pár éven belül gondolkodó felnőttek lesznek és a diktatórikus hatalom megdöntésére szövetkezhetnek?

A belső feszültségek nagyon jól ki vannak élezve. Ennek a kicsúcsosodása McGonagall és Umbridge szócsatája, ami hihetetlenül izgalmas jelenet. Ehhez képest Harry víziói mindössze egy mellékszálnak tűnnek, amire bár érdemes odafigyelni, mégsem nagyon kötött le. Az azonban érdekes, hogy amikor Sirius Black meglépett az Azkabanból, akkor Dementorok lepték el Hogwartsot, míg a halálfalók szökését követően egyetlen Dementor sem jelent meg a hogwartsi diákok védelme érdekében.

Sajnos a kötet végére kicsit leült az egész. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon történő események és összecsapások a kötet legunalmasabb részét képezték. Valahogy úgy éreztem, hogy ennek benne kell lennie, hogy tovább tudjon menni a történet, de elég erőltetettnek tűnt. A jóslat körüli hercehurca teljes mértékben feleslegesnek tűnt számomra, viszont úgy látszik, hogy Rowlingnak nem volt jobb ötlete egy újabb Harry vs. Voldemort összecsapáshoz.

Elnézve az eddigi értékeléseimet, úgy tűnik, hogy a páratlan részek tetszettek, míg a párosakat egyre jobban untam. Mégis az az érzésem, hogy az utolsó kellemes olvasást a Félvér Herceg tartogatja számomra, míg a Halál ereklyéi nem ígér semmi izgalmat, csak csatajeleneteket.

FORRÁS: Letya.hu