Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű a cím? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.

Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és „ezt-nem-így-képzeltem” álommal.

„Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak „a gyerekeikért élnek”. Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt. Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül). Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”

Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos... hogy is fogalmazzak... több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Nagyjából egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.

„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.” /Vekerdy a szülői stratégiáról/