Gerencsér János: Kósza utak legendája

Gerencsér János számos területen kipróbálta magát, volt már szobafestő, művezető, műszaki ellenőr, szavatossági ügyintéző, jogi képviselő, ipari gépkezelő és karateedző. A hadtörténelem és a pszichológia különösen érdekelte. Korábban novellákat írt.

A szerző hosszan tartó betegséggel küzdött, a regény megjelenése előtt néhány nappal elhunyt. 

Már a fülszöveg sugallta, hogy érdekes cselekmények fognak kibontakozni a szemünk előtt. Ez nem is történt másként, hiszen váltott nézőpontban ismerhetjük meg a két trónfosztott királyi sarj, Eime hercegnő és Aceras király történetét. Két cselekményszál, egy idő, rengeteg történés, háborúskodás, szerelem, fellobbanó érzelmek, makacsság, önfejűség, tanulság, s megannyi más.

Tetszett, ahogy a szerző kibontakoztatta a történetet, kellő feszültséget vitt bele, és mindig tudta, hogy mikor kell még azt fokozni úgy, hogy az olvasó az őrület határát súrolja. Voltak titkok, amikre számomra viszonylag hamar fény derült, mégis élvezhető volt mindvégig a történet, s azért még számomra is okozott egy kis meglepetést.

A karakterek összetettek és kiforrottak voltak, szinte életre keltek a tizenkettedik századi történetben. Szerettem Eime karakterét, sokszor azonosulni tudtam vele, bár néha én magam is megpofoztam volna, főleg amikor olyan volt, mint egy megbokrosodott ló. Minél előbbre haladtam a történetben, annál több jó tulajdonságát fedeztem fel és emiatt nagyon gyorsan a szívemhez nőtt. Aceras-t viszont eleinte nagyon nem kedveltem, s ez csak a Hangával való találkozása után változott meg. Akkor fedeztem fel igazán, hogy képes a fejlődésre, s igazából jó ember, ha nem vakítja el a hatalom. 

Kedvenc karakterem abszolút Ranton volt, bár néha az ő cselekedeteit se díjaztam, s őt követte sorban nem más, mint a Zöld Fecske. Nem csodálkoztam, hogy Eime szeme megakadt rajta, és hogy valami miatt elemi erővel vonzotta őt.

Egyik kedvenc mellékszereplőm Ranton édesanyja volt, Ramáta. Hihetetlen bölcsességről tett tanúbizonyságot már a megjelenése elején, mikor vívódva önmagával és félelmével mégis esélyt adott arra, hogy Ranton segédkezet nyújthasson a hercegnőnek. Azt hiszem egyik kedvenc jelenetem is hozzá köthető, méghozzá az, amikor agyagozni tanította Eimét. 

Szerettem a szópárbajokat, amik színesítették a történetet, a szereplők háttértörténeteit, és az érzéseket, amiket egyes történések váltottak ki belőlem. 

A történet lebilincselő, s egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen fantasy elemeket kellett vagy nem kellett volna felvonultatnia a szerzőnek, mert én nem skatulyázom be, egyszerűen ami jó, az jó. Számomra ez a történet igenis megütötte a mércét, mert a karakterei szinte előbújtak az oldalakról, a cselekmények magukkal ragadtak, éreztem dühöt, csalódottságot, kiábrándultságot, szomjaztam bosszúra, lázadtam, hittem, reméltem, harcoltam, szerettem, gyászoltam, tehát rengeteg érzelmet megéltem a könyv olvasása közben, s ami még fontosabb, hogy úgy éreztem, én is átélem azt, amiről olvasok. Ott találtam magam egy történelmi korban, egy tizenhét éves meg nem értett hercegnő bőrébe bújva, aki férfiként próbált érvényesülni, nem mellesleg a saját érzéseivel vívódva. 

Ez a könyv érdekes, szórakoztató, magával ragadó. Egyetlen egy dolgot sajnálok, mégpedig azt, hogy csak ennyi volt. Szívesen olvastam volna még Zöld Fecskéről, Eiméről, Rantonról és társaikról. A szerző úgy szőtte a szavakat, hogy szinte lehetetlen legyen letenni a könyvet.

Köszönöm a lehetőséget az Atheaneum kiadónak!

Sajnálom, hogy a szerző nem élhette meg a könyv megjelenését, illetve a sikerét, ami reményeim szerint borítékolható.