Gail Carriger: Változatlan – Melyből kiderül, hogy igen, a napernyő a legjobb dolog

Gail Carriger stílusa engem továbbra is lenyűgöz, egyszerre egy szatíra, egy alternatív történelmi regény és egy kicsavart görbe tükre a viktoriánus kornak ez a regény. Az újonnan érkező karakterek nagyon jók, a régiek megszokottan szerethetőek, Alexia továbbra is éles eszű, no meg persze nyelvű. Maga a történet is remek, jók az ötletek, érdekesen van kivitelezve, egyedül a meglepő csavarokat hiányoltam, mert ugyan a végén volt egy-két számomra is meglepő fordulat, de például a fő szál megoldását kvázi a könyv negyedénél kitaláltam, ami azért sajnálatos, mert az oly éles eszű, drága Alexiám nem jött rá és a mű végén tökéletesen hitelesen meglepődött, ami engem mélységes szomorúsággal töltött el, hisz eddig ó, én balga, azt feltételeztem, hogy Alexia kedves csak megjátssza tudatlan mivoltát. (Ó, rossz hatással van a nyelvezetemre ez a könyv…)

 

Fülszöveg:

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke. 
Alexia Maccon, Woolsey grófnéja a kora esti órákban arra ébred, hogy férje – akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene – teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, egyedül hagyva Alexiát, akinek így egymagaának kell megbirkóznia a küszöbén táborozó természetfeletti regimenttel, űzött szellemek seregével és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve a legújabb divat szerint készült napernyőjével és harapós modorának egész arzenáljával. Még amikor a nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, akkor is résen áll, feltérképezi a farkasfalka belső dinamikáját, ahogy csak egy lélektelen képes rá. 
Sőt arra is tud időt szakítani, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja.

Áldom azt az istenverte borítótervezőt, amiért lecserélte azt az ocsmány pinket egy valamivel szolidabb és kevésbé retinaégetőbb kék árnyalatra. A hátlapon azért még így is megütközöm, kissé az arany betűk olvashatatlanok is rajta, de annyi baj legyen, a polcon egyébként is csak a gerincét fogom nézegetni. Maga a borítón lévő kép egyébként teljesen rendben van, illik is a könyvhöz, csak valahogy én nem így képzeltem el Alexiát. Az első rész borítója ebből a szempontból jobb, hiszen ott nagyrészt takarva van a szereplő hölgy arca, itt viszont telibe kapjuk. Hát ömm… kissé erőteljesre sikeredett az a smink, úgy érzem, de ettől eltekintve ez egy király borító, hangulatra legalábbis mindenképp.

Amikor a molyon utánanéztem a könyvnek – még az első rész közvetlen elolvasása után –, hogy nagyjából képben legyek, miről fog szólni majd a folytatás, kissé megütköztem az LMBT címkén. Köztudottan bírom a meleg szereplőket, úgyhogy kíváncsian kezdtem neki a könyvnek. Először, amikor megláttam a címkét, kétségeim támadtak és az volt az első gondolatom, hogy áh, tuti kamu és csak félre lett írva, de nem! Lord Akeldamáról persze eddig is lerítt, hogy nem a nőket preferálja, de óhó, kedveskéim, nem csak ő ferde hajlamú. Ott van a kedves kis francia feltalálónő, Madam Lefoux, aki egyébként is egy imádni való szereplő. Az újonnan bevezetett karakterek közül őt találtam a legszimpatikusabbnak, talán azért, mert némi hasonlóságot véltem felfedezni magunk között. Igen, a bogarasságára gondolok. Férfi ruhákban járó, homoszexuális feltalálónő. Kész. Meg lettem véve kilóra. Zseniális ötlet zseniálisan kihasználva. Nagyon szórakoztató volt, főleg, hogy Alexiához hasonlóan ő is egy jó kis csípős nyelvvel lett megáldva, úgyhogy nem volt itt semmiféle panaszom a humorra. Még a meleg karakterek kivesézését folytatva, nem tenném rá a nyakam, de legyen már Lyall professzor is meleg! Hát hetero férfi nem mondja a másikra, hogy milyen kis csinos! Sajnálom, elnézést mindenkitől, de én hihetetlen módon shippelem őt Lord Akeldamával. Őszintén várom, hogy mikor lesz nekik külön könyvük. Oké. Befejeztem. Borzalmas vagyok.

Alexiáról és Lord Macconról nem igazán tudok újat mondani, továbbra is imádom a párosukat, együtt és külön-külön is nagyon megnyerőek. Házastársakként is ugyanolyan humorosak és veszekedősek maradtak, csakhogy már jóvalta több erotikát kapunk, szegény arcbőröm legnagyobb szégyenére, mert beza, olyan könnyen zavarba tudok jönni… És hiába nincs leírva részletezőn, én azért elképzelem és belepirulok, de rendesen. Visszakanyarodva a karakterekhez. Ivy, Alexia barátosnéja engem továbbra is a halálba tudna kergetni csupán azzal, hogy annyira, de annyira nő! Sajnálom, de én nem bírom ezt a picsogást. Aranyosszerű volt a szerelmi száluk Tunstellel, Lord Maccon egyik talpasával, de nekem sok volt a felesleges szenvedés. Természetesen meg tudom érteni, mert abban a korban nem mehetett hozzá egy nemes egy színészhez, úgyhogy teljes mértékig korhű volt még ebben is az írónő, de akkor is idegesített. Szerencsére a végére még ennek is jó kimenetele lett, úgyhogy mindenki boldog.

A nevek terén egyébként elég sokszor bajban voltam, mivel angolul még csak két éve tanulok, azzal azért meg nagyjából el is boldogultam, de amikor jöttek azok a csodás francia nevek… Oké, a kedvencem mégiscsak egy angol név volt, méghozzá Ivy leendő férjének a neve, akit csak Frhrhrh századosként tudtam kiolvasni. Amikor már sokadszorra bukkant fel a neve, meg sem próbáltam végigolvasni, megláttam az első betűt és konkrétan levert a víz, mert nem elég, hogy bonyolult, szerencsétlennek a vezetékneve majd egy fél sor…

Történet terén laposabb volt a könyv, mint a Lélektelen, de ezt szerencsére ellensúlyozta, hogy a karakterek meg nagyon- nagyon jók voltak. Tehát, az alapszituáció igazán egyszerű, a természetfelettiek megszűnnek természetfelettiek lenni, Lord és Lady Maccon, no meg a díszes kompániájuk pedig csodálatos nyomozásba kezd, merly egészen Skóciáig ível. Annak ellenére, hogy könnyen kitalálható volt a csavarok nagy része, én meglehetősen élveztem a regényt, főként a léghajós és a Skóciában játszódó részeket. Az egyiptomi szál is érdekesnek bizonyult, úgyhogy összességében azért a cselekménnyel sem voltak problémáim, hiszen érdekfeszítő volt, a feszültséget folyamatosan fent tartotta, csupán az első részhez viszonyítva volt kicsit gyengébb.

Úgy gondolom, hogy Gail Carriger amellett, hogy kreatív, ténylegesen ért az íráshoz, mert zseniális szóvirágaival tökéletes hangulatot termet. Ő tipikusan az a szerző, akit elkezdesz olvasni, aztán függővé válsz, mert rájössz, hogy mennyire zseniálisan ír. Az oldalakhoz tudja bilincselni az embert akár órákra is, sőt, volt, hogy fél napot olvastam a könyvet, mert akkor sem akartam volna letenni, ha cigánygyerekek dobáltak volna piros havat, miközben égen lebegő pokrócfelhőkből hullanak alá. Nagy valószínűséggel észre sem vettem volna, hogy ez történik körülöttem, mivel minden figyelmemmel a könyvre koncentráltam.

A polip szimbólummal kapcsolatban egyébként ebben a kötetben sikerült végre megvilágosodnom. Úgyhogy hatalmas öröm ez most nekem. Na, akkor értékeljünk (kölcsönözve Sziramitól): hát, gyerekek, én mindenképp ajánlom ezt a filmet… várjunk… ez nem is az én szövegem! Na szóval, tegyük félre a csodálatosan borzalmas humoromat és ténylegesen összegezzünk. Jó könyv, jó elképzelések, jó karakterek, jó stílus. Kell ennél többet mondanom? Kicsivel kevesebb benne a romantika, de még így is kedvencem lett, úgyhogy hajrá, vigyétek és olvassátok, mert EZ EGY TÉNYLEG JÓ KÖNYV!

Forrás: Szubjektív Archívum