"és elkezdődött a másik életem, ami sokkal jobb, mint ez volt" - Kardos Margit disszidál

24 darab női sors, egymással át- meg átszőtt történetfüzér mint megannyi mozaik kocka az életükből, életünkből.

Rögtön az elején egy vallomással tartozom: Szentes Évától a méhnyakrák-kampány előttig semmit sem olvastam, kvázi azt sem tudtam, ki ő. Aztán elkezdtem olvasgatni a netes írásait, cikkeit, és azt kell mondjam, tetszett. A Hamvaimból című, saját gyógyulástörténetét feldolgozó regényét szándékosan kerültem, saját érintettség és Mittelholcz Dóra hasonló témájú kötete után rettegtem attól, hogy még nagyobb bajt vonzok be magamnak a már meglévő mellé.

Hazai írójú könyveknél szinte soha nem olvasom el mások értékeléseit, konkrét ajánlóját az adott könyvről, mert nem szeretem ha befolyásol; több remek írásról is majdnem lemaradtam anno, mert nagyon lehúzták, nekem persze mikor rávetem magam az elolvasására, tetszett. Szóval Kardos Margitról a csodás, vintage stílusú borító kapcsán annyi gondolatom volt, hogy ez biztos valami izgalmas életű nőszemély emigrációjáról szól. De tényleg.

Nos, igazából nem tévedtem olyan nagyot. Leszámítva azt a tényt, hogy Kardos Margit (milyen szép neve van!) Szentesi Éva nagymamája, aki nem emigrált külföldre, csupán Alzheimer-kórja által a saját életéből disszidált.

Komolyra fordítva a szót, Szentesinek ez a könyve novelláskötet, ami nagyon meglepett, mert bár a műfaj nagy rajongója vagyok, nem gondoltam, hogy Éva stílusa lenne. Azt kell mondanom, kellemesen meglepett. A könyvben 24 darab női sors, egymással át- meg átszőtt történetfüzér található, mint megannyi mozaik kocka az életükből, életünkből. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a novellák egymással összefüggnek, ugyanekkor nem követik egymást sorrendben. Tulajdonképpen olyan érzése támadt az embernek, mintha mindegyik nő betekinthetne a másik életébe, mint egy nyitott, de kissé homályos ablakon, hogy aztán annak befejezésével folytatódjék az ő saját története.

"Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél."

Tetszett a merészsége, és azt kell mondjam, a hangja egyedi. Sőt, ha jobban belegondolok, már az is nagy dolog az igen erős magyar kortárs novella-irodalom mezőnyben, hogy hangja van. De van, és jól áll neki a nyíltság, a szókimondás, a szembenézés. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy saját élményeinkből, családunkból, személyes emlékeinkből lehámozzuk a jóindulat és az évek nosztalgikus kliséit, és a dolgok lényegét nyissuk meg magunk és mások felé. Szentesi nem fél ettől, épp ezért olvastatja magát a kötet, kíváncsi az ember a következő, majd az azt követő történetre, és érzi magát személyesen is megszólítva itt-ott, még ha korábban nem is érezte közel magát valamelyik sztorihoz. Mégis kell az a "igen, tényleg így van" vagy a "hmm..hát ilyen is lehetett volna" hang minden egyes darabka után. Egyetlen negatívum, ami nem tetszett: Éva, néhol úgy tűnik, a dolgok élét hajlamos valami általánosságba burkolt (szó)fordulattal becsomagolni, hogy ne üssön akkorát. De! Üssön! Fájjon csak! Vagy rémisszen meg, képesszen el. Nem azt mondom, hogy a női Tar Sándornak kell lenni, de ha már bevállalósak vagyunk - és miért ne lennénk mikor annyira jól áll ez a realista hang és vonal -, akkor ne riadjunk vissza a dolgok nyers egyszerűségétől.

Abszolút nóvum, hogy Szentesi a Csokiszív című novellában Péterfy-Novák Éva azonos című novelláját folytatja, illetőleg írta át saját szájíze szerint. Azért is jó olvasni ezt a kötetet, mert magad is azt, és annyit vehetsz ki a történetből, amit és amennyit akarsz. Mert igazából mind Kardos Margitok vagyunk, akik gyermekből kollégista tini, csóró pályakezdőből gazdag szerető és röhögő barátnőből szerencsétlen feleség szerepekbe disszidálhatunk ide-oda.

Forrás: Véda hangulatai