Elena Ferrante: Az új név története

Nem szeretek olyan kötetet értékelni, amely egy összefüggő sorozat része, addig, amíg nem olvastam a teljes sorozatot. Ferrante Nápolyi regények ciklusának darabjával megtöröm ezt a sormintát, mert azt hiszem, egyértelműen megérdemli az olvasók és a kritikusok dicséretét, magasztalását. Noha a négy regény közül még csak kettőt olvastam, számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy ez a sorozat kiemelkedő helyen van a 21. század szépirodalmában.

 

 

A második rész ott folytatódik, ahol a Briliáns barátnőm abbamaradt, hatalmas érzelmi intenzitás és sürgetés bújik elő a sorok közül. Az ember azonnal tudni akarja a két lány további történetét. Elena és Lila fiatal felnőttkorának újabb kihívásaival és számos akadállyal szembesülünk, amelyekből csak reméljük, hogy a végre rájuk mosolygó szerencse folytán jól kerülnek ki. Sokat gondolkodtam Ferrante titkán, mert a stílusa kb. 0-ról annyira magával ránt és olyan impulzív, hogy ilyet ebben a műfajban nem sokan tudnak. Az eddigi két rész olvasásának tapasztalatait nehéz egyébként megfogalmazni, nem tudom, mitől ennyire vonzó, vagy mitől esik olyan jól az embernek a sok nem-szépirodalom olvasása után, mint nyársalós kenyérre a hideg sör. Az ember csak szépen elengedi magát, hátradől, lehunyja a szemét és felsóhajt: „Ez már kellett!” Fura – vagy sunyin tudatos, ördögi – módon Ferrante egyébként szépen belefogalmazta saját regény(ei)ének ismérveit Elenáéba:

„Remek történet, időszerű, jól tagolt, teli meglepetéssel, de nem ez a lényeg: harmadszor olvasom a könyvét, és valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik.”

A másik, amiért teljesen meg vagyok veszve, az a nyelvezete. Annyira telitalálat és annyira fekszik minden egyes apró ponton és jelentéktelennek tetsző momentumnál, hogy az ember szempillantás alatt Nápoly szegénytelepén találja magát. Ferrante nyelvhasználata olyan, mint egy végtelen gazdag fantáziával ellátott turmixgép, amelyben az emberi élet prózai hozzávalói a legfinomabb smoothie-nál is fincsibb elbeszéléssé olvadnak össze. Csalhatatlan következetességgel itatja át a nápolyi tematika széles vásznát rejtéllyel és feszültséggel.

Mindennek a középpontjában Elena és Lila áll. Míg Elena, az első kötetnek megfelelően folytatja a szorgalmas jó kislány szerepet, sőt a karaktere átformálódik egy mindinkább szeretetre méltó narrátorrá, addig Lila továbbra is az őrülten szenvedélyes, kiszámíthatatlan, talányos legjobb barátnő, akit csak el lehet képzelni. Az előző részhez hasonlóan az írónő itt is kiharcolja az olvasótól, hogy szembeszálljon az osztályok és a nemi szerepek adta konvenciókkal, a két lány továbbra is a szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbál a maga módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

A kép forrása

 

Fiatal felnőtt éveikben Linu és Lila a menekülésnek két útját képviselik: Elena keményen tanul, hogy kivívja magának hőn sóvárgott helyét a felsőoktatásban, Lila pedig egy gazdag férfi felesége lesz. Lila Stefanoval kötött házassága – amelyet Elena úgy jellemez, hogy azelőtt véget ért, mielőtt a nap lement volna a házasságkötésük estéjén – egy olyan hatalmi harc, melyben a pénz és a szex a befolyásolás eszközei és fegyverei. Ahogyan Stefano magyarázza kis feleségének:

„Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, csak úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán – jól figyelj – leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból. Megértetted?”

Ezzel már a könyv elején megkapjuk a választ arra a kérdésre, honnan Az új név története cím. Stefano sokat vár a Lilara adott új névtől, míg az az érintett számára éppen ellentétes hatást vív ki, állandó lázadást, konfliktust, majd később eszközt, hogy céljait elérje. Stefano, aki az olasz macsó családfő tipikus genderszerepének csapdájában vergődik, akár együttérző is lenne feleségével, ha nem kellene a szerepéből adódó elvárásoknak megfelelnie, így inkább erőszakhoz folyamodik, leginkább azért, mert más utat nem ismer. Lila továbbra sem az a tipikus félős nyuszika, heves, mint mindig, és számtalan módot talál rá, hogy visszavágjon Stefanónak, annak brutális magatartása miatt. Így aztán Lila lassan bokszzsákká, Stefano pedig két lábon járó pofozógéppé válik, akit rendre szándékosan provokál, butaságát orra alá dörgölve tűzről pattant, parancsolásra termett felesége. Mindezt tetézi, hogy Lila rájön, a férjura számára oly fontos pénzt, ami a társadalmi presztízs kivívása miatt elsőrendű fontossággal bír a számára, ellene is fordíthatja, ha afféle úriasszonyhoz méltó módon nagyvonalúan és erkölcstelenül elkezdi eltékozolni.

„Mindazonáltal a legnagyobb hatást az tette rám, amilyen fesztelenül bánt a pénzzel. Egyszerűen odament a kasszához, és kivett annyit, amennyire szüksége volt. Az a fiók volt számára a pénz, gyermekkorunk kincsesládája, maga a feltáruló gazdagság. Ha a kasszában lévő pénz kevés lett volna (ritka eset), elég volt egy pillantást vetnie Stefanóra.”

Elena eközben befejezi a középiskolát, kiváló bizonyítvánnyal végez, majd helyet szerez magának a Pisai Egyetemen. Noha nyilvánvalóan tehetséges tanuló, Elena állandóan kisebbségi komplexussal küzd, alacsonyabb rendűnek érzi magát társainál, úgy érzi, felvételijével egy olyan világba lépett, amelybe valójában soha nem fog tartozni. Mindezt tetézi, hogy egyetemi évei alatt egy olyan férfinak lesz a párja, akinek révén és nem a saját jogán fogadják el őt társai.

„Gyorsan rájöttem, hogy Franco jelenléte az életemben elkendőzte, de meg nem változtatta a valós helyzetemet, nem sikerült igazán beilleszkednem. Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül, sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim.”

A felnőtté válással, az érettséggel elkerülhetetlenül együtt járó félelem valószínűleg az egyetlen állandó és visszatérő érzelem ebben a regényben, olyan, amilyennel Ferrante lenyűgöző pontossággal bánik. Ez a szörnyűség azokból a mindennapi megaláztatásokból és nehézségekből származik, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek nap mint nap el kell viselniük, s amelyek legkevésbé sem kedveznek a hosszú távú célok eléréséhez szükséges önbizalomnak, vagy egyáltalán a komolyan megfogant vágyaknak.

„És a rezzenéstelen tenger, a napsütés, az öbölre és az egész városra telepedő bágyasztó hőség, a csapongó gondolatok, az álmok, a sorok rendjének és minden más, bármiféle erőfeszítést, jövőbeli beteljesülésre való várakozást igénylő rend megszegésére sarkalló örök vágy is arra ösztökélt, hogy hagyatkozzam a kézzelfogható, azonnal elérhető valóságra, az égi, földi, tengeri élőlények puszta létére.”

Elena és Lila mindketten túl intelligensek ahhoz, hogy elfogadják, a beléjük rögzült hagyományok és példák leszűkítsék lehetőségeiket. Szívszorító, ugyanakkor nagyon szórakoztató szituációtól függően figyelni őket, ahogyan ezek ellen a korlátok ellen harcolnak. Mint mindig, kapcsolatukat állandó, már-már megszállott aszimmetria uralja, az a gyanú, hogy a másik az igazán csodálatra méltó, míg az illető nem ér egy fabatkát sem, és sosem ér fel a barátnőjéhez. Konkurencia ez, és mégsem: az örökös egymásra hatástól, megfelelni vágyástól, önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. És mi sem.

„Igen, Lila teszi nehézzé az írást. Szeretném elképzelni, milyen lett volna az élete, ha megadatik neki, ami nekem megadatott, hogyan sáfárkodott volna a szerencsémmel. És az élete minduntalan megjelenik az enyémben, a szavaimban, melyek gyakran a szavai visszhangjából merítenek, a pofon határozottságában, abban, hogy ami nekem kevés, az neki sok, és ami nekem sok, az csupán erőltetett változata annak, ami neki kevés. Arról nem is beszélve, amit sosem mondott el, csak éreztetett, arról, amit nem tudtam, csak később olvastam a füzeteiben. Így aztán az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével."

Ezért is voltam megkönnyebbülve a kötet végén, kiderült, hogy még nem kell búcsút vennem Elenától és Lilától, és a nápolyi naprendszer még mindannyiunk körül körbejárhat párszor.

A kötetet a Park kiadó 2017-es gondozásában olvastam e-könyvben.

 

Forrás: Véda hangulatai