Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver 5.)

Mondanám, hogy tipikus Dan Wellsről van szó, de nem mondhatom ezt. A jól megszokott színvonalat hozta az biztos, és valami eszméletlen könyv lett, de mégsem volt olyan, mint az előző részek. Történet felépítésben hasonló volt – a könyv feléig bevezető, aztán indulnak be az események -, de tartalomban nagyon nagyon nem.

A történetfelvezetés nagyon jó. Az elején kicsit hosszúnak éreztem, de mire a könyv végére értem, beláttam, kellett hogy ilyen hosszú legyen. Megismerjük a körülményeket, John-ék helyzetét, a városokat, a gyilkosságok alapjait (mint utólag kiderült). Aztán egyszer csak, miközben nyugodtan olvasod ezt a kis „ártatlan” bevezetést, jön egy pont (jelen esetben egy híradó), aztán egy mellbevágó érzés, és kezdődik a könyv nagyon jó része. Elindul a történet izgalmas része, a nyomok felderítése – kit, miért, hogyan, mikor. Viszont ebben a részben elérte azt Dan Wells, hogy egy-két résznél megborzongjak, amit eddig egyik könyvnél sem tapasztaltam. Esküszöm szabályosan kirázott a hideg, és ez nagyon tetszett. A gyilkosságok milyensége, meg hogy miért úgy haltak meg ahogy, az már csak a hab a tortán. De komolyan. Amikor valakit úgy öltek meg, ahogy előtte azt John kigondolta, lúdbőröztem rendesen. Aztán a végére a darabkákból kirakták a képet, megtalálták a gyilkost, ez nem is olyan meglepő. Viszont az utolsó fejezetet olvasva meghatódtam, hogy ez milyen rendes dolog volt az írótól. Aztán legszívesebben képen töröltem volna, hogy ezt most muszáj volt? Komolyan muszáj volt? Nem lehetett volna kivételesen valami szép befejezés? Ezek szerint nem.

A szereplőkről külön nem beszélnék, fontos új szereplővel nem is nagyon találkoztam. Viszont azt kiemelném, hogy nagyon örülök annak, hogy megismerhettem John érzelmesebb oldalát is. Eddig nem nagyon volt szerencsém találkozni vele, amit nagyon sajnálok. Nagyon megtetszett ez a John, és bánom, hogy a többi részben nem szerepelt, bár lehet megvolt annak is a maga oka. Én csak remélem, hogy a befejező kötetben is megmutatja ezt az oldalát. Nagyon a szívemhez nőtt, ugyanúgy, mint Brooke és persze Kutyafiú.

Szóval azt mondhatom, hogy ez a rész (is) valami fantasztikus. Minden megvan benne, ami kell, pont a megfelelő mennyiségben. Izgalmas, fordulatos, főleg a könyv második fele. Viszont a befejezésért még mindig nem bocsátottam meg. Azon teljesen kiakadtam. Nem tudtam, hogy tudok egy könyvet egyszerre imádni és gyűlölni, de most megtörtént. Ettől független nagyon sajnálom, hogy már csak egy rész lesz, de azt kíváncsian várom. :D Remélem hasonló élményeim lesznek. :D

Forrás: http://addicted-to-the-books.blogspot.hu/