Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár

Ennek a könyvnek a címét még mindig nem értem...

A könyvet már másodszorra olvastam, mivel a Könyvfesztiválon megvettem a folytatást, így arra gondoltam, hogy újraolvasom, mivel így biztosan minden emlékem visszatér. Ez be is jött, azonban a címét még mindig nem értem. (Igen, szeretek értelmet keresni a címekben, és kifejezetten örülök, ha megtalálom.)

A könyvvel érdekes a kapcsolatom: először nagyon szerettem olvasás közben, az újraolvasás előtt egy kicsit kételkedtem, hogy most is tetszeni fog-e, aztán újra megszerettem. A romantikus könyveket nem mindig szeretem meg, nem lesznek mindig a kedvenceim. Néhányat szeretek, néhánnyal hadilábon állok.

Szerencsére ez az első kategóriába esett, mivel itt volt végre félreértés is, valamint veszekedés és nevetés. Ők is nevettek, én is. Nem egyszer röhögtem fel hangosan olvasás közben - ez viszont ritka nálam, szóval ez már valami.

Ez a könyv is olyan, amiben nincsen semmi természetfeletti. A története összefoglalva annyi, hogy Emely Berlinben tanul, ahová a legjobb barátnője is költözik. Alex korábban Münchenben tanult, azonban tanulmányait megszakítva egyetemet, várost és szakot váltott. A lány a bátyjához, Elyashoz költözik, akivel Emely nem ápol éppen jó viszonyt.

Ez a sérelem régre vezethető vissza, ami miatt a lány nem bízik a fiúban, és évek után is haragszik. Egyszer egy különös e-mailt kap egy bizonyos Lucától, akivel össze is barátkozik, mivel hamar megtalálják a közös hangot.

A bonyodalom innentől pedig egyértelmű: hagyni fogja Emely, hogy Elyas megmutassa a személyiségét, vagy mindenképpen elítéli, mert azt hiszi, tudja mi történt, és ismeri a fiút? Ez szerintem végre egy olyan probléma, ami a való életben sem ritka. Hiszen ha valaki megbánt minket, akkor utána nagyon nehezen bízunk meg benne, vagy egyáltalán nem is tudunk.

Éppen ezért volt számomra hihető Emely reakciója. Valószínűleg én is így reagálnék, ha találkoznom kéne valakivel, aki ennyire megbántott annak idején. Azonban ez néha már sok is volt. Leginkább a könyv vége felé már-már túlreagálásnak tűnt, ami néha kínos volt.

Ugyanakkor Elyas nem így reagált. Mondhatni "rászállt" Emely-re, ami egy ilyen helyzetben nekem sem tetszene, ugyanakkor egy idő után inkább hízelgővé vált volna ez a viselkedése, hiszen az már valami, ha hónapokig nem hagy békén. Így szerettem Eyas-t, és szerintem egy nagyon rendes srác a sok hülye poén mögött.

És fontos megemlítenünk még Alexet is, Elyas húgát és egyben Emely legjobb barátnőjét. Alex egy nagyon életvidám lány, aki mellett nehezen lehet unatkozni. Egy örökmozgó ember, aki nehezen tud a fenekén ülni, és ezzel a tulajdonságával viccesebbnél viccesebb jeleneteket hoz nekünk. Arról pedig ne feledkezzünk el, hogy ő indította el az események láncolatát.

A többi szereplőről most nem ejtenék szót, mindannyian különlegesek voltak a maguk módján, ugyanakkor nem volt sok szerepük. Amikor viszont szerepeltek, akkor megmutatták, hogy viccesek, karakteresek, egyediek, és teljesen élethűek.

Az pedig kifejezetten tetszett, hogy nem csak jó oldala volt mindenkinek, hanem azért a negatív is jelen volt. Igaz, most kifejezetten egy emberre gondolok, aki emiatt nagyon ellenszenves is volt, de ezzel együtt az írónő azt is megmutatta, hogy milyen könnyen félreismerhetünk másokat.

Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett. Egy jól összerakott, élvezhető romantikusról van szó, ami telis-tele van vicces jelenetekkel. Akik szeretik ezt a műfajt, szerintem ne hagyják ki.

Forrás: Évi kuckója