Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek

„Carin Gerhardsen eredetileg matematikusnak tanult, regényeit is a szakmájától elvárható pontossággal és kíméletlen logikával építi fel.A Stockholmban játszódó Hammarby-trilógia az egyre népszerűbb skandináv krimik rajongóinak új kedvence világszerte. Méltatói a The Wire (Drót) című tévésorozathoz hasonlítják; meglepő és fordulatos történet, hiteles szereplők, eszeveszett tempó. Stieg Larsson, Jo Nesbo és Camilla Läckberg olvasóinak kötelező.” (A könyv füles borítójának belső felén található információ.)

Mivel éreztem az első részben a lehetőséget, hogy valami igazán izgalmasat is tud teremteni az írónő, kapott egy esélyt ez a kötet is. Az első részben a gyilkos naplója, és maga a gyilkosságok leírása szerintem nagyon jól sikerült, ám több dolgot is hiányoltam a könyvből. Hiányzott a nyomozók mélyebb megismerése, ábrázolása, az a tipikus vérforraló izgalom a nyomozás közben, és maga az igazi nyomozás. Számomra A mézeskalács ház kicsit lapos volt, ám ezzel a kötettel kapcsolatban jók voltak a megérzéseim, és nem hiába.

A borító magáért beszélt. Földi Andrea nagyszerű munkát végzett. Szétnéztem a neten a külföldi borítók után, s határozottan a magyar tetszik a legjobban.

Már a bevezető történetnél éreztem, hogy ez sokkal nagyobb hatással lesz rám, mint az előző kötet. Olyan témákat feszeget az írónő, amelyek alapjaiban rengetik meg az ember világát. Különböző társadalmi helyzetekben lévő emberek, nemtől és korosztálytól függetlenül szerepet kapnak a történet szövevényes cselekményeiben. Ahogy azt már Carin Gerhardsentől megszokhattuk, most sem híve az in medias res (bele a közepébe) dolognak, inkább minden cselekménynek csinál egy felvezetőt, talán pont a hatás kedvéért, ám számomra megint kicsit sokáig húzta ezt az egészet. Mindenesetre tény, súlyos témákat boncolgat. Alkoholizmus, családon belüli erőszak, pedofília, elhanyagoltság, rossz irányt vett tini sorsok, magára hagyott gyermekek, szétszakadt családok, rossz döntések, felelőtlenség, nemi erőszak, mások kihasználása és megannyi más teret kapott a regényben.

Egyik számomra kedves jelenet az volt, amikor Sandén és Sjöberg elment sörözni, és a pub-ban megszólalt az egyik kedvenc Sinatra dalom, a Fly me to the moon. Apró dolog, de azonnal mosolyt csalt vele a szerző az arcomra, még ha előtte elég komoly magánéleti problémáról is esett szó közöttük. S természetesen azonnal meg is kellett hallgatom a dalt nekem is. Sandén karaktere az egyik, amelyikben eddig nem sikerült csalódnom a két kötet során. Ő az, akit sikerült megkedvelnem.

„A zongorista a Fly me to the moont játszotta, és a zongora köré gyűlt becsípett közönség vele együtt énekelt. Sjöberg és Sandén valamivel messzebb álltak, a bárnál, egy-egy sörrel a kezükben. A mámor, a zene és a körülöttük lévő laza hangulat végérvényesen magába szippantotta Sjöberget, amitől önfeledt állapotba került. Jensszel teljesen fesztelenül tudott beszélgetni, nem voltak felvett stílusok, sem árgus pillantások. Huszonöt éve ismerték egymást, már nem volt szükség holmi személyes elemzésre. Emellett Sandén nagyon szórakoztató volt. Folyamatosan nevettek, ha egyszer rákezdték, és Sjöberg már előre félt attól, mennyire lesz rekedt másnap. Nem kínozták gonosz gondolatok, és semmit sem volt muszáj, elég volt, ha minden egyes érzékével magába szippantja az életet.”

Petra Westman nagyot nőtt a szememben, amikor megkapta a kisgyermekes ügyet. Határozott volt, elszánt, és hajthatatlan. Rengeteg dolog foglalkoztatta, a múltja sem hagyta nyugodni, mégis félretette mindezt, s végezte a munkáját, méghozzá profin.

Kedvenc mellékszereplőm Barbro Dahlström, akit véletlenül felhívott Hanna, és segítséget kért. Imádtam a hölgy stílusát, temperamentumát. Elragadó személyiség. A helyében tuti felkerestem volna azokat a rendőröket, akik rávágták a telefont, és jól fejbe vágtam volna őket a táskámmal.

Bár kezdetben elég nehézkesen indult a történet, az első gyilkosság után pörögtek az események, izgalmas volt, fordulatokban gazdag, és végre nem volt kiszámítható.

Amikor rájöttem, hogy ki ölte meg Jennifert, meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy valami ilyesmit hoz ki az írónő a történetből, de ez így határozottan jól sikerült.

Tetszett a párhuzamos cselekményrendszer, ami a történetet jellemezte. Egyrészt ott volt Jennifer és a húga, mint kisiklott életű, alkoholista szülővel rendelkező tinik, s közülük az egyik meghal, nem is akármilyen okból, másrészt pedig Hanna, Lukas és az édesanyjuk esete, ami miatt két külön nyomozás is folyt. Utána meg amikor kiderült, hogy mi köti össze a két ügyet… azt hittem lemegyek hídba. Fenomenálisan oldotta meg Gerhardsen.

Összegzés:

Ami pozitívum volt: jobb volt a nyomozói szál, nem derült azonnal fény mindenre, elgondolkodtatta az olvasót, olyan témát vetett fel, amivel akár a mindennapi életben is találkozhatunk (bár a Mézeskalács házban is volt ilyenre példa…).

Negatívum (már amennyire annak számít): kicsit még mindig vontatottnak éreztem a történet elejét, bár határozottan érezhető volt a javulás az előző kötethez képest. A fő karakterek közül nem igazán találtam olyat, akit igazán kedvelhetnék, esetleg Sandén-t, aki bármit megtenne a lányáért (lányaiért), vagy Petra Westman-t, aki igazán elszántan harcolt azért, hogy kiderüljön, mi lett a kisfiúval, akit talált. Sjöberg karaktere viszont irritált. Nagyon.

Hanna karaktere egyáltalán nem volt olyan, mint egy átlagos három évesé. Inkább hasonlított egy gyermektestbe bújtatott tizenéves gondolataira.