Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten – kettyós rokonok, mogorva bárók és egy súlyos titok

A történelmi regényeket sokan nagyon szeretik, de talán épp ennyien utálják is őket. Tény, hogy nehéz egy történelmileg hiteles és pontos regényt megírni úgy, hogy se túl adatos ne legyen, de azért némi történelmi háttérinformációt is csepegtessünk abba a sztoriba. Nehéz és embert próbáló feladat, ami sok utánajárást és kutatást igényel, nem lehet összecsapni, mert akkor oda a varázsa. Szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a történelmi regény írása az egyik legnehezebb írói feladat, hiszen alaposan el kell mélyedni abban az adott korban, tisztában kell lenni a korabeli viselettel, értékrendszerrel, fontosabb történelmi eseményekkel. Ellenben például egy fantasy esetében mi magunk alakíthatjuk a világot, aminek megvannak a maga nehézségei, több kreativitást igényel, viszont szerintem sokkal kevesebb időt ölel fel és mivel úgy gondolom, hogy aki írónak áll, annak megvan a kellő kreativitása, egy fantasy világot nem különösebben megerőltető megalkotni. Ellenben hiteles képet adni egy adott valós korról már egy nehezebb feladat. Ez az egyik oka, amiért kicsit félek a történelmi regényektől, pláne, ha jól ismerem az adott korszakot.

A Leányrablás Budapesten című regény ideje a századforduló, helyszíne Magyarország. Időben nem áll tőlünk olyan messze, mégis egy szinte teljesen más világ, más értékrendszerrel, más szabályokkal. Féltem, hogy Böszörményi Gyulának összecsapott lesz a munkája, hogy nem lesz hiteles és az, hogy más korban játszódik a történet, semmit sem fog jelenteni. Szerencsére a félelmem alaptalan volt. Böszörményi Gyula remek író, tökéletes pontossággal írta meg a regényt, minden apró kis részletre nagy gondot fordítva. Mind a szókészlete, mind a stílusa a századforduló korát idézi, mivel használja azokat a szavakat, amiket akkor használtak, használ német kifejezéseket, mert akkor is használtak, mindenre tekintettel van, ami engem ledöbbentett, hiszen nem számítottam ilyen precízen megírt történetre.

 

Fülszöveg:

Budapest, ​1896. 
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.

Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.

A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

Alapvetően nem kedvelem azokat a borítókat, amin a mű egy szereplője megjelenik, én szeretem magam elképzelni, hogy miképpen néz ki az adott karakter, utálom, ha a képembe tolják, hogy tessék, így képzeld el, koma! Azt hiszem, ez a borító kivételt képez az utálatom alól, mivel eszméletlen szép, élőben pedig még gyönyörűbb. Ez volt az egyik, ami miatt felfigyeltem a könyvre, na meg persze a kismillió ajnározó értékelés. Egyébként nekem a borítóval egy bajom van, igen, én mindenbe bele tudok kötni, tudjátok, más szemében a szálkát, tehát, egy apró-cseprő gondom van. Méghozzá az a gányos, piros betűszín. Annyira nem néz ki borzalmasan, de valahogy számomra túlzottan elüt az egész borító küllemétől, nem „simul be” szépen. Egy mély lila, szinte már feketébe forduló betűszín szerény véleményem szerint jobb lett volna, a háttérhez legalábbis mindenképp jobban passzolt volna.

Most, hogy a könyv összes hibáját felsoroltam, jöjjön az én ajnározó kritikám! Na jó, nem. Volt még néhány apróság, ami szúrta a szemem, de ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy ha nem imádnék kritizálni és a klinikámon praktizálni (indokolatlan rím), akkor fel sem vettem volna őket, sőt, lazán el is mentem volna mellettük. Ilyen apróság például, hogy nekem, kérem, hazudtak! Mi az, hogy idézem: „igen zord természetű mesterdetektív?!” Kérem alássan, ez nem igen zord természet, ez bizony a hidegség, a ridegség és a közöny mesterfokon űzve! Imádtam. Bizony-bizony, Ambrózy báró a közönyös merevségével (Csak semmi pajzán gondolat! Nem raktam ki 18+-os karikát!) és kemény kimértségével megvett magának, mint valami vásári ökröt. Persze érzékelhető, hogy némi lágyság és gáláns viselkedés azért szorult belé, hiszen mégiscsak egy báróról beszélünk, de többnyire illedelmesen durva. Odáig voltam érte. Egy érdekes múltú, de még érdekesebb jelenű és jövőjű karakter. Rengeteg potenciál volt a jellemében, ki is lett jól használva a fickó jellemében rejlő szinte összes lehetőség. A ravaszsága és a kifinomultsága Ambrózy bárót egy igen veszélyes detektívvé teszi, legalábbis a bűnözők számára, úgyhogy drága Columbo, rettegj, mert lassan írhatod a felmondásodat.

A női főszereplők közül nekem az elrabolt nővér mérföldekkel szimpatikusabb volt, bár ennek okát nem tudnám megmagyarázni, hiszen a két hölgyemény nagyban hasonlított egymásra, elvégre testvérek. Kifejezetten örültem neki, hogy végre, végre! erős, önállóan létezésre is képes női karakterek váltak főszereplőkké, akik úgy maradtak nőiesek, hogy nem picsogtak és nem is várták a hős lovag megmentését. Mindketten művelt, értelmes és ravasz lányok, akik saját erejükből is képesek megoldani a problémáikat, de nem tudnak mindent egyedül megtenni, esendőek és emberiek, nem over powerek, szóval király. Összességében a szereplőgárdával én nagyon meg voltam elégedve, mivel meglehetősen vegyes volt. Az utolsó gazembertől, a bolond cirkuszos mindenesen át a leleményes hölgyekig minden volt ebben a regényben, aminek én rettentően örültem, mivel nagyon reálissá tette a művet, hogy ennyiféle személyiséget felsorakoztatott és kibontott. A szereplők többsége egyébként valóban élő-lélegző ember volt, amin én nagyon meglepődtem. Főleg a lábjegyzetben feltüntetett életrajzi adatokon. Számomra csak még hitelesebbé tette a regényt, az írót pedig szinte már-már piedesztálra emelte a szememben. Rettentően tudom tisztelni, amikor valaki ennyire komolyan vesz valamit és időt, energiát nem spórolva csinálja a gyűjtőmunkát. Egyszerűen zseniális.

Alapvetően a történet szerintem egész izgalmas, bár a vége felé már egy kicsit kiszámíthatóvá válik, de azért a 250. oldalig nem igazán lehet kitalálni a végkifejletet, ami egy több, mint 300 oldalas regénynél nem rossz teljesítmény. A cselekmény főleg fordulatos, néha pedig egy kicsit fondorlatos, de mindenképp lebilincselő és bravúros fordulatokat alkalmaz. Szinte olvastatja magát, én is két nap alatt értem a végére, oké, kevesebb, mint két nap alatt. De rá is ment egy éjszakám. Szóval gyerekek, ne legyetek olyanok, mint én. Legyetek tisztességesek helyettem is, és éjszaka alukáljatok a pihe-puha ágyatokban. *Nevelési óra vége.* Nagyon nem mondanék a történetről többet, hiszen akkor spoilerekkel tömném tele a cikket, amiért valószínűleg olyan online megkövezést kapnék, amilyet még nem látott az internet népe. Szóval, elégedjetek meg annyival, hogy kegyetlen izgalmas, pörgős és magával ragadó a történet, valószínűleg tetszeni fog, főleg a krimi és a történelem rajongóinak.

Kicsit a szerző stílusáról is akarok itt írogatni, mert… mert zseniális. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy a magyar írók többsége valamit nagyon jól csinál, mert imádom a regényeiket. Böszörményi Gyula szerintem már előző életében is egy nyelvzseni lehetett és mostanra már tökéletesre fejlesztette ezt a készségét, hogy miképpen pakolja egymásután a szavakat, s miképpen írjon ennyire páratlan módon. Nagyon szemléletes a cselekmény, az összes leírás, legyen szó karakterek, környezet, vagy éppen érzelmek papírra vetéséről. Merjem azt mondani, hogy a XXI. századi Jókai Mór? Azt hiszem, ki merem jelenteni. Remek könyv, remek szereplők és legfőképp: remek ötletek remekül kihasználva! Összegezve: cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, hiszen nem csak a polcom éke, hanem egy kiváló olvasási élmény. Bátran tudom ajánlani szinte bárkinek, aki moralizálni nem, de egy kicsit gondolkodni mégiscsak akar. Főleg a krimi és az ifjúsági regények rajongóinak tudom javasolni, bár a történelem rajongóit sem szorítanám háttérbe.

Forrás: Szubjektív Archívum