Bíró Szabolcs: Non nobis Domine

 A szerzőről:

„Bíró Szabolcs 1988. július 29-én született a felvidéki Dunaszerdahelyen. Az írói vénát minden bizonnyal édesapjától örökölte, és már kisgyermekként versikéket, rövid történeteket fabrikált. A versírással később felhagyott, a próza szerelmese lett. Tizenöt évesen kóstolt bele először a novellaírásba, eleinte főleg a fantasy műfajához és a kalóztörténetekhez vonzódott. Tizenhat évesen, gimnazistaként kezdett aktív kulturális tevékenységbe: íróként, újságíróként, az iskolaújság főszerkesztőjeként és énekesként is bontogatta szárnyait. Prózai művei mellett 2006-tól több száz cikke jelent meg az Új Szó, a netBarátnő, az ekultura.hu, a Vasárnap, a Napvilág.Net, a PRESStige, a Penna Magazin és más internetes, illetve nyomtatott lapok hasábjain. 2010 októberétől 2012 januárjáig könyv- és filmkritikusként dolgozott a szlovákiai magyar Pátria Rádiónál. 2013-ban Vissza a középkorba! címmel önálló rovatot jegyzett a Csallóköz c. regionális hetilapban. Tizenegy éven keresztül folytatott aktív amatőrzenei pályát, ebből kilenc évig (2004 és 2013 között) a Csak Van zenekar énekeseként tevékenykedett: erről a korszakról tanúskodik többek között a zenekar első nagylemeze, a Mindennek a teteje. 

(…)

Bíró Szabolcs 2007-ben debütált regényíróként, első öt könyve (és egy nem hivatalos e-novelláskötete) még Francis W. Scott álnéven jelent meg. 2010 első napjától kezdve kizárólag polgári nevén publikál, saját bevallása szerint székirodalmat ír, és egyre megszállottabban fordul a középkor felé. Első komolyabb sikerét Sub Rosa c. kalandregényének köszönheti, mely három különböző kiadást is megért, a szakmai hírnevet azonban a Non nobis, Domine c. történelmi regénye hozta meg számára. 2014-ben megjelent Ragnarök c. regényével rövid kitérőt tett a vikingek és az óskandináv mitológia világába, ám azután ismét visszatért a magyar középkorhoz: tizenöt részesre tervezett, Anjouk c. történelmi regénysorozatát az Athenaeum Kiadó gondozza.

Az író kamaszkora óta kerekesszékben él, ám határokat nem igazán ismer, ezt a helyzetet pedig humorosan, ironikusan fogja fel. Innen ered a székirodalom kifejezés. Ez a kategória egyben azt is sejteti, hogy az író nem kíván egyetlen műfaj mellett lecövekelni: a székirodalomba bármilyen irodalmi kategória belefér. Emellett a székirodalomaz évek során egyfajta branddé erősödött: Bíró Szabolcs minden évben ún. székirodalmi könyvturné keretein belül indul előadó- és dedikálókörútra, 2015-től pedig havonta többször is jelentkezik a Székirodalom vlog címen futó videónaplója egyes epizódjaival. 

Bíró Szabolcs jelenleg feleségével és fiával a Csallóközben él, főállású regényíróként dolgozik, folyamatosan álmodozik, és komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy ezek az álmok valóra váljanak.”

Forrás és teljes életrajz itt: http://biroszabolcs.eu/eletrajz

A szerző Athenaeum kiadónál megjelent művei:

Anjouk I. - Liliom és vér

Anjouk II. - Lángmarta dél

Anjouk III. - Az utolsó tartományúrig - ÜKH 2016

Non nobis Domine

Ahogy azt már a fülszövegben is olvashattuk, ez a könyv az Anjouk című nagyszabású történelmi sorozat előzménykötete, így azt hiszem jól tettem, hogy ezzel indítottam a sort, ami a Bíró Szabolcs könyveket illeti. Már nagyon régen érdekel a szerző munkássága, figyelemmel kísértem a vlog és blog bejegyzéseket, a kiadói híreket, s célul tűztem ki, hogy az ő történelmi regényeivel is megismerkedem, mivel nagyszerű kritikákat kapott olyan általam ismert bloggerektől, akiknek adok a véleményére.

A regényről:

Már az első pár oldalt elolvasva megállapítottam, hogy történetvezetése megnyerő, magával ragadó és olvasmányos.

Könnyed és lehengerlő stílusa hozzájárul ahhoz, hogy a történet magába szippantsa az olvasót, s a történet végéig ne is eressze el.

Nagyon szerettem Bátor Vilmosról olvasni, főleg azokról az időkről, amikor már Attilával töltötte mindennapjait. Egyik kedvenc jelenetem még a könyv elején, amikor Attila már tíz éves és saját lova lehet.

„ – Csak egy jobb szerszám kell neki – mosolygott Attila, mire Vilmos emlékeztette rá:

– A lovat nem teszi jobbá az aranyos kantár.

– Seneca – ismerte fel a fiú az idézetet, amit nagybátyja egyik ősrégi, kincsként őrzött tekercsében olvasott. – Tetszik ez a név.

– Csak nem akarod Senecának hívni a lovad? – kérdezte a férfi kissé megrökönyödve.

– Miért ne? – vont vállat vigyorogva az apród, majd egy nagy lendülettel felpattant az állat hátára, csak úgy, szőrén ülve meg, mintha egyenesen oda született volna.”

Ennél a jelenetnél határozottan nagyot kacagtam, mert magam előtt láttam Vilmos arcát.  

Nyomon követhettük Attila apródként töltött időszakát, amikor nagybátyjától, Vilmostól tanulta el a lovagi élethez szükséges dolgokat. Kemény leckéket kapott, sokan nem viseltek volna ennyi mindent el az ő korában.

Külön jó volt, hogy a szemünk előtt bontakozott ki Attila személyisége. Az ifjonti lázadások a szabályok ellen. Kicsit olyan volt, mint az az éjfekete arab herélt, amin lovagolt. Nem véletlen, hogy csak őt engedte a hátára ülni Seneca. :) Találkozásuk első pillanatában egymásra hangolódtak.

Amikor Attila és Vilmos a Szentföldön történő harcokról beszélgettek, elhangzott egy olyan kérdés, hogy Vilmos templomos lovagként hány hitetlent ölt meg? Nos… a válasz mindenképpen elgondolkodtató és szívfacsaró volt. Persze tudom, háború volt, azt tették, amit utasításba kaptak, felsőbb utasítás, felsőbb hatalom, szent cél blabla, de ez akkor is szívszorító volt.

Háborúban – lehet bármilyen a végkifejlete – nem létezik győztes.

Szerettem a tájleírásokat, azt, ahogy az akkori élet megjelenik a lapokon. A karakterek között bőven akad olyan, aki a szívünkhöz közel kerülhet, legyen fő vagy akár mellékszereplő. Számomra például az egyik kedvenc szereplő Umberto, az udvari zenész volt, akire Bátor Vilmos talált rá egy ostromból hazatérvén. A férfi félholtan hevert az út szélén, nagyon csúnyán elbántak vele, a bal kezét eltörték, a kobzát pedig elvették tőle. Bár a kezébe soha többé nem vett hangszert, a mesélésről és énekmondásról nem mondott le, sokat mesélt az arra érdemeseknek. Voltak olyan történetei, amit nem igazán néztek egyesek jó szemmel, ezért alaposan megválogatta, hogy kinek milyen történetet, éneket ad elő.

Bátor Vilmos azért volt kedvelt karakter, mert soha nem állította be magát másnak, mint ami. Elismerte, hogy nem élt tökéletes és szent életet, követetett el súlyos bűnöket, s ezért minden bizonnyal meg is fog fizetni, ám a szíve a helyén volt, s amikor Attilát magához vette, arra gondolt, végre helyesen cselekedhet. Néha ijesztően viselkedett, nem feltétlenül értettem vele egyet, viszont megértettem a tetteit. Egy dolgot biztosan állíthatunk, szerette húga fiát, Attilát.

Attila és Umberto kalandozásairól nagyon szerettem olvasni. Izgalmasak, érdekesek és néha mulatságosak voltak. Aztán képbe került Ágnes, és bimbózó szerelem vette kezdetét, ami tiltott volt. Ekkor Attila vívódni kezdett, mit is válasszon. Hiszen öt éves korától templomosnak nevelték, képezték ki, nekik viszont tilos volt minden ilyen érzelem, ahogy a testiség is. Őt mégis Ágneshez húzta a szíve ellenállhatatlanul. Bár tiltott szerelem volt az övék, mégis tisztán megéltek olyan magasságot és mélységeket, amilyeneket sokan mások egész életükben nem.

Rengeteg harc után – legyen az másokkal, vagy önmagával megvívott – Attila nehéz döntések sorozatát volt kénytelen meghozni, ami az életének minden pontjára kihatott. Én úgy hiszem, végül jól döntött, persze ez csak az én személyes véleményem.

Harcok, árulások, cselek, vívódások és lelki tusák szövik keresztül a történetet, ám ezeken kívül ott a romantika, a szerelem, a család, a barátság, a testvériesség, bajtársiasság, hazaszeretet. Annyi esemény, gondolat és érzés egy kötetben. A második rész hetedik epizódján elmorzsoltam néhány könnycseppet, azt hiszem ekkora értem el arra a szintre, hogy túlcsordultak az érzelmeim. Tengernyi vér folyt a történet folyamán, ám ebben a részben az egyik legjobban tisztelt élet lángja is kihunyt. Mondhatni a történet végére még kap az olvasó egy utolsó érzelemdömpinget, ami még a könyv letétele után is elkíséri egy darabon.

Rengeteg részt kiemelhetnék ebből a történetből, hogy az mennyire jó, de nem tudnék választani. A szerző stílusa annyira magával ragadó, hogy egyszerűen nem tudod letenni a könyvet. Ha a kezedbe veszed, biztos vagyok benne, hogy egy oldalt sem fogsz feleslegesnek érezni. Úgy jó, ahogy van. Ez a könyv nem csak terjedelmileg, de tartalmilag is nagy regény. Ne tántorítson el senkit az, hogy nyolcszáz oldal. Egy jó regénynél még ezt is kevésnek érzi az ember. Engem is csak az vigasztalt, hogy tudom, ez az Anjouk sorozat előzményregénye, tehát még sok-sok időutazás vár rám Bíró Szabolcsnak köszönhetően.

Hálásan köszönöm a szerzőnek, hogy megírta ezt a regényt (ahogy a többit is), s ezúton kívánok neki jó egészséget, boldog életet és sok alkotásban gazdag évet. Remélem, még sokat olvashatok tőle.

Kiknek ajánlom a könyvet? Minden olyan személynek, akit érdekel bármilyen módon a történelem, vagy egy jó regény, ami lebilincseli az olvasót.

Pontozás: 10/10